Virágzabálókrészlet 6.

Dehogyis volt véletlen találkozás az a Függetlenség Napján, az áprilisi alkonyat meseszerű kavargásában. Ádámékat váratlanul visszavezényelték a városba, s a katonák többsége kimenőt kapott az ünnepségre. Ádám persze mindenképpen elhagyta volna a várat, megtehette volna, hogy az őrség szeme láttára sétál ki a kapun, miközben beszél is velük, odavet nekik néhány szót, s mintha érdekelné, meghallgatja, miről fecsegnek a társai, ám most még engedéllyel is bírt. Nem mintha érdekelte volna, hogy papírja van az este tíz óráig tartó alkalmi szabadságra. A fiú a Feketesas utca felé tartott, s talán egy órácskát sem kellett a szomszédos ház falához támaszkodva várakoznia. Először Szép Imre lépett ki a kapun, nagyot sóhajtott a hűs levegőből, aprólékos mozdulatokkal rágyújtott, majd kisvártatva érkezett, mint valami jelenés, Klára is. A fiú követte őket, mint az árnyék. Várt rájuk, hiszen tudta, a fiatalasszony úgyis rábeszéli a férjét, hogy látogassanak ki az ünnepre. Klárát érdekli az ilyesfajta kavalkád forgása, tülekedése, önfeledt harsánysága. Egy kicsit mindenki megrészegül, és egy kicsit mindenki boldogabbnak mutatja magát, mint amilyen valójában. Senki sem törődik azzal, hogy az ünnepi díszbe öltöztetett élet alá már vékony rianásokat, aljas repedéseket rajzolt a jég. A remény megrészegül, és táncba kezd a saját árnyékával. Mert az ember akkor táncol a legszívesebben, amikor nem szabad. De lehetett-e másfajta választ adni a császárságnak ama arcpirító márciusi alkotmányára, mely az országot az osztrák koronatartományok szintjére züllesztette, minthogy a magyarok detronizálnak, s kinyilvánítják a szabadságukat és a függetlenségüket?! Fáklyák lobogtak szerte a városban, s a tömeg fel s alá hullámzott az utcákon. A sarkokon és a szélesen terülő tereken alkalmi szónokok és verselők támadtak, gúnyosan búcsúztatták a királyságot, és önfeledten éltették a köztársaságot, hol meg tűznyelők, vásári bohócok és zenészek mulattatták az embereket. Sült kolbászt árultak nagy hangon, meg frissiben lekarcolt gúnyrajzokat. Klára biztosan látni akarja a forgatagot, hallani akarja a pattogó utcazenét, látni akarja a petárdák gyorsan kihunyó tűzvirágait és azt a ravasz tekintetű kokárdavarázslót, aki minden olyan nézelődőnek kokárdát bűvészkedik a kabátja hajtókájára, aki volt oly hanyag, hogy feledte a szíve fölé tűzni a forradalom háromszínű virágát. S persze a lány édességet, csecsebecsét vásároltat is magának, s aztán, ha kisgyereket lát, hát nevetve a kölök orra elé tartja a zörgő papírzacskót. S ahogy meg-megtorpanva szaporázott utánuk, Ádám váratlan vágyakozással arra gondolt, hogy hozzájuk tartozik. Mintha a tagjuk lenne, a kiegészítésük, az álmaikhoz és a vágyaikhoz tartozik, s furcsa mód, nem csak a nőhöz, de a férfihoz, Szép Imréhez is hozzákapcsolná e rejtett ragaszkodás. Önkéntelenül is gyorsította lépteit, hogy közelebb legyen hozzájuk. Ettől elszégyellte magát, majd nyomban haragos lett, szinte gyilkos düh támadt benne. Átfutott egy szűk, néhány fehéren világló házacskából álló utcán, mely elkanyarodott a főtértől, de aztán az utolsó háznál balra fordult, hogy szembe kerülhessen velük. Máris szem elől veszítette őket, kétségbeesetten tekingetett, s közben megtaszított néhány nézelődőt. Ingerülten rászóltak, de nem törődött vele. Ismerős köszönt rá, gyorsan odébb tolta. Ne gyűlölj, ne gyűlölj, nem szabad. Egy közeli, fényben úszó polgári ház ablakában fedetlen vállú lányok kacarásztak, cilinderes úr méltatlankodott alattuk, s a kabátját tisztogatta, amelyre fehér virágszirmokat mintázott az elcsöppenő faggyú. Ádám rémülten forgolódott, mert sehol sem látta őket. Aztán le kellett hunynia a szemét. A lány szinte karnyújtásnyira állt tőle. Klára figyelmesen nézte őt, kissé szánakozva, szemeit pajkosan összehúzva, de talán mégis inkább zavartan és félve, mert mennyi szemfényvesztő öltözéket talál a nő a bizonytalanság palástolására. Aztán úgy mosolyodott el, hogy egy pillanatra még az ínyének rózsaszín húsa is kivillant. Klára valósággal elvakította a fiút, mert fehér volt a lány, mint akit angyalnak öltöztettek egy iskolai előadáson. Szoknyája hatalmas harangként terült szét, fekete selyem fodrok futottak körbe az alsó szegélyén, majd a csípőjén egészen összeszűkült, hogy aztán könnyű köpenykeként boruljon a vállára. A haja göndör fürtökben hullt alá a virággal díszített főkötője alól. Szép Imre könnyedén elfordult, miközben hosszan megszívta a cigarellóját. Klára azonban közelebb lépett hozzá.

Egyszer majd biztosan másképpen lesz, mondta egyszerűen.

Nem hinném, válaszolt Ádám gyorsan. Olyan ez, pillantott körbe kétségbeesetten, olyan ez, ismételte, mintha mindig tartana, s aztán esetlenül köhintett.

Jöjjön el hozzánk, Klára szeme már csillogott.

Nem hinném, hogy szerencsés ötlet lenne, a férje biztosan neheztel rám, Ádám a férfi felé pillantott, de annak az arca se rezdült.

Ugyan miért tenné?! Gondolom, ő is szeretne magával beszélni.

Ugyan miről, pillantott a fiú újra Szép Imre felé.

Ez...ez olyan nehéz így, grimaszolt Klára. Maga nem vendég lenne nálunk, természetesen.

Ha nem vagyok vendég, akkor mi vagyok én...magának?!, Ádám egyszeriben mindent egy lapra tett fel.

Gondoljon arra, hogy bármikor eljöhet hozzám. Bármikor, mondta nyugodtan a lány. Amikor csak maga akarja.

S mintha Szép Imre hallotta volna, mit válaszol Klára, hogy ki van mondva a legfontosabb, s ami után már csak szószaporítás lehetséges, messze pöckölte a csikket, és feléjük pillantott. Kissé elhúzta a száját, s nem lehetett eldönteni, gúnyos vagy inkább fájdalmas volt a mosolya. Újra elfordult, s aztán szóba elegyedett egy frakkos, cilinderes férfival, akinek tenyérnyi kokárda büszkélkedett a kabátján.

Jöjjön el, ismételte Klára, majd hozzátette, kérem.

És akkor mi lesz, Ádám suttogott, mi lesz, ha én elmegyek, ha leülök maguknál, illedelmesen teát iszom, és süteményt majszolgatok?!

Klára erőltetetten nevetett, na hiszen, felőlem ihat pálinkát is.

Miért jöjjek el, döntötte meg a fölső testét a fiú.

Mennyi seb van magán, komorodott el a lány. Ha közelről látom, egészen félelmetes az arca. Azért jöjjön el, mert nekem ez kell. Ezért, és még másért is. Jöjjön el, és kész.

Szép Imre ekkor bólintott, s Klára mellé lépett. Eddig tarthatott a beszélgetés, nem tovább. A férfi intett a kokárdás úrnak, majd a feleségébe karolva gyengéden továbbvonta Klárát, miközben jelentőségteljesen nézte Ádámot, aki ott maradt a lökdösődő, felhevült emberek között, mozdulatlanul, kalapáló szívvel, szégyenkezve. Hirtelen üdvrivalgás támadt, petárdák és puskák durrantak. Valaki szavalni kezdett bömbölő oroszlánhangon. Zászló kapott lángra egy erkélyen, gyorsan eloltották. Ádám még mindig nem mozdult. De nem volt ideje sokat merengeni. Egyszeriben akkorát rántottak a vállán, hogy kabátja szövete is nagyot reccsent. Hórihorgas, görnyedt alak kapaszkodott a ruhájába, s a fiú az első pillanatban nem ismerte fel. De a férfi másodszor is megrántotta, és az arcába kiáltott valami barátságtalant. De hiszen ez Kigl szerkesztő! Az újságíró arca gyűrött volt, kialvatlan, a szemei lázban égtek, mint aki napok óta iszik. A férfi egyenesen Ádám arcába sziszegett.

Tudom én, hogy megölted!

Micsoda?!, lepődött meg a fiú, s valóban nem értette, miről beszél a másik.

Megölted a fiamat!

Nem öltem meg, én...én menteni akartam, jutott eszébe Ádámnak a barátja, akit elvesztett, én igazán megtettem mindent érte, Kigl úr. Kerestem is, de...de sehol sem találtam, hadarta, nehogy a másik közbevágjon. Elmentem minden kórházba, ispotályba, mindenhová, ahol sebesülteket ápolnak. Nincs sehol a fia, Kigl úr.

Megölted, te mocsok, ordított az apa. Mondták! Elmondtak nekem mindent, hogyan viselkedtél, hogy loptál és csaltál. Olyan voltál, mint egy alvajáró. És aztán öltél, te szemét! Elmondták nekem, hogy leütötted!

Egyszer valóban megszúrtam egy embert, mondta Ádám halkan, egyszeriben megnyugodva. De csak azért, mert meg akart ütni. Ha nem veszi le rólam a kezét, Kigl úr, magába is beleszúrok.

Kigl lassan visszavonta a kezét Ádám karjáról, és sokáig kifejezéstelenül bámult a fiú arcába. Majd mint aki rádöbben, hogy másként kell próbálkoznia, az ujjait egymásba kulcsolva könyörögni kezdett, pénzt, sok pénzt ígért, meg zsíros állást a városháza hivatalában, hol természetesen befolyásos ismerősei akadnak számosan. Ádám fáradtan ingatta a fejét, hiszen elmondta, amit tudott. Fogalma sincsen, hol van a kis Kigl. A szerkesztő elkomorult, laposüveget kapott elő, meghúzta, összerázkódott, s máris gúnyosan nézett Ádámra.

Pedig nekem is lenne mit mondanom neked, fiú. Azt hiszed, Kigl csak fenyegetőzni vagy könyörögni tud?! A férfi előrehajolt, és pálinkafelhőt lehelt Ádám arcába.

Mondtam már, nem tudom, hol a fia, Kigl!

Újra felmorajlott a Főtér, tapsoltak az emberek, valaki harsogni kezdett, s a közeli polgárház ablakából kendőket lobogtattak a lányok.

Honnan is tudnád te, hogy mit jelent az apai fájdalom, jegyezte meg gúnyosan Kigl.

Mit akar ezzel mondani, szűkült össze Ádám szeme.

Tudod, én jól ismertem a te apádat, Kigl még mindig mosolygott.

És ha ismerte, avval én mit kezdhetek?!

De te, fiam, ismerted-e?

Kigl bizalmaskodva tette Ádám vállára a kezét. S már nem is szólt többet, csak bólintott, mint aki megtette a magáét. S valóban, a tüskét a másikba döfte. A szerkesztő továbbimbolygott, magas alakja sokáig látszott a tömegben.

Igazán semmiség volt. Hiszen harcolt, vérben járt, haldoklók kezét fogta, mégis, a csöppnyi szúrás, melynek a jelentőségét nyomban nem foghatja fel az ember, élni kezdett. Mert az ilyesfajta seb csak utóbb kezd sajogni, a rontás később kezd nőni és terjedni, kínzó fekéllyé válni. A legváratlanabb helyzetekben jutott a fiú eszébe Kigl megjegyzése, s a szavakkal együtt járó gúnyos tekintet, eszébe jutott az éjszaka mélyén, társainak horkolása és nyögései közepette, a sorakozó néma, mozdulatlan percei alatt, míg a felszereléseiket ellenőrizték a tisztek, vagy ahogy elbámult egy virágba boruló meggyfát, a fekete, görcsös ágakat, melyeken fehér lepkeként remegtek a szirmok. Aztán valahogy sikerült elhessegetnie a kellemetlen érzést, amely az apja bizonytalan, távoli alakját idézte. A Szép-házra gondolt, hogy ott várják. S ott él a gyermek is, aki az övé talán. A szokásosnál is szórakozottabban téblábolt az övéi között. S mintha fel sem fogta volna, egy hajnalban, még szürke, párás derengésben újra véráztatta földek felé vezényelték őket, hol a fákat és a virágokat éppúgy lehetett szerbül, mint magyarul becézni. Szótlanul vonultak a pirkadatban, csak a kerekek nyikorogtak. Már ők is tudták, hogy az oroszok, az eriviánszki herceg, Paskievics tábornok vezetésével betörni készülnek az országba a Kárpátok túloldaláról, ha ugyan be nem törtek már régen. Nagyon meleg lett, letáboroztak, elszaporodtak a vérszívók, s csaknem mindennap kisebb, bár annál szenvedélyesebb csetepatékba keveredtek a szerbekkel. Ádám egyszer csaknem a lábát törte, megbotlott, mert rosszul lépett, hallotta a reccsenést, és elcsodálkozott azon, hogy mégsem fáj. Állt, a szemét árnyékolta. Aztán a bokájába hasított a fájdalom. Leült a puha földre, holott éppen menekültek, legalábbis sürgősen visszavonultak. Valaki torkaszakadtából ordított fölötte, rángatták, megütötték. Aztán hatalmas dörrenés, füst, és ő elájult. A táborban tért magához, a feje és a keze bekötve, a bokája cipóvá dagadva. Semmi bajom, gondolta, tudom, hogy semmi bajom. S csakugyan így volt, az átvérzett gyolcsok valóban jelentéktelen sérüléseket rejtettek. Bicegett kissé, és csak a szája volt varas, s úgy összeragadt az alvadt vértől, hogy csak sokára tudta elválasztani egymástól az ajkait. A sebesültekkel tért vissza a városba. A nappalok könnyűek voltak, köd ereszkedett a szeme elé, mint aki ébren alszik. Az éjszakákat gyakran végigvirrasztotta. Olykor három napig nem aludt, le sem hunyta a szemét, csak állt falnak dőlve, s aki látta, azt gondolhatta, hogy részeg vagy szélütött. Pedig csak álmodozott. Valaki vödröt nyomott a kezébe, vigye a derítőbe, a konyhába, akárhová. Ő aztán tétován elindult az udvari derítőhely felé, amikor egyszerre a várudvar fehérségében feléje siető Szép Imrét pillantotta meg. Ádám megmerevedett, majd, mint a macskának, nyomban ellazult a teste. Letette a vödröt. A másik egyenesen feléje tartott, folyamatosan őt figyelte. A férfi könnyű, fehér öltönyben volt, fején vajszínű nyári kalap, az olaszok hordtak ilyen fejfedőket. Két kezét zakójának zsebeibe bújtatta, miközben a hóna alatt egy papírtartó mappát szorított. Szép Imre megállt a fiú előtt, de ahogy kissé megcsúszva lelassított, a cipője orra megrúgott egy apró, fehér követ, amely Ádám bakancsának ütődött. A fiú lenyúlt érte, a markába rejtette.

Ádám, beszélnünk kell, mondta halkan Szép Imre, s közben levette a kalapját. A homloka gyöngyözött, s vékony izzadságcsík haladt alá a halántékán, mely már őszült.

Megtiltja, hogy menjek?!, szegte fel Ádám a homlokát.

Tudom, hogy azt gondolod, haragszom azért a...a férfi elhallgatott, mint aki nem tudja hirtelenjében, hogyan is fejezze ki magát. Zsebkendőt húzott elő, végigtörölt az arcán. Azért a félreértésért, fejezte be végül, s közben elpirult a szégyentől, hogy ilyen ügyetlenül fejezte ki magát.

Békülni akar, mondta gúnyosan a fiú,

Olyan ez, tűnődött el Szép Imre, mint amikor például a színekről beszélünk. Mert hiszen jól tudjuk, hogy nincsenek színek. Az eget kéknek mondjuk, holott nem kék. Van ég, de nem kék. A föld nem barna. Van föld, de nem barna. A növények világában is minden szín kivétel nélkül megvan, kivéve az egészen feketét. A kegyelem pedig rendre más utakat keres, mint amit mi várnánk tőle. Van kegyelem, de rendre másfelől jön, mint ahonnan várnánk. Meg kell szokni, hogy a jó nem onnan jön, honnan mi szeretnénk. Azt gondolod, hogy tudod, ki az apád.

Az apám?! Mi köze magának az én apámhoz?!, Ádám jeges félelmet érzett. Mi folyik itt, összeesküvés?! Már ez a Szép is az apjával hozakodik elő?!

Tudom, hogy Kigl beszélt veled, bólintott Szép Imre.

Ádám egészen megzavarodott, s ettől szenvedélyes lett, ingerült és sebezhető. Kipirult, megrázta a fejét, az arca a hajába hullt, s mintha újra szét akarna szakadni, remegni kezdett homlokán a piros kis varrás. Össze-vissza jártak a gondolatai. Talán a háború tette vele ezt az egészet. A halálra való folyamatos készenlét, mely a legnagyobb magánnyal társult, a kiszolgáltatottság pillanatra sem szűnő terhével és azzal a boldogtalan nyugalommal, melybe más talán bele is halt volna néhány hét alatt. Mások, akik persze éppúgy a pusztulás színpadán tébláboltak nap mint nap, az éjszaka jöttével mégis arra gondolva hunyták le a szemüket, ha elmúlik a rémálom, van hely, hová visszatérhetnek. Őket várták. Őértük aggódtak, nemzetőr gúnyát húzó csupasz állú fiúknak, életük utolsó nagy kalandjában szorgoskodó, meglett férfiaknak megvolt az az illúziója, hogy a nők ülnek az ablaknál, s a kihalt utcát bámulva könnyes szemekkel róluk várják a híreket. S aztán, ha ők valóban belökik az utcakaput, mint egy varázslatban, azonnal lesz nekik meleg étel, frissen vetett

ágy, és lesz ölelés. Az otthon emlékét a háború jótékony rögeszmévé alakítja. Neki nem volt otthona, amelyről ábrándozhatott volna. S ha Klára várt is rá, ha gondolt is rá, amikor legutóbb találkoztak, mennyire fürkészte az arcának zavartságát, hogy jaj, mi lett őbelőle. Ugyan mit gondolt Klára?! Hogy rajta nem fog a vas, a tűz, meg a hideg?! Ámulva figyelte a forradásait, nézte a sebesült kezét, s aztán fecsegni kezdett. Ádám arra gondolt akkor, hogy a szerelmes a saját érzésébe is szerelmes. Nem akart Szép Imrével sem beszélni. Mi mondanivalójuk lehetne egymásnak?!

Szép Imre köhögése riasztotta, a barna szempár szinte sütötte a fiú arcbőrét. A férfi egészen közel hajolt hozzá.

Nekem te, mondta Szép Imre halkan, a testvérem vagy, Ádám.

Ádám mereven nézett, nem szólt.

Ugyanaz az ember az apánk, Ádám.

Az apám, kerekedett ki a fiú szeme, de Szép Imre határozottan megrázta a fejét.

Az én apám, s aztán a nyilvánvaló ügyetlenségen elmosolyodott. Szép Antal a te apád is.

Mi közöm nekem ehhez?!

Te egész életedben ezt kérdezed, Ádám!, hadarta Szép Imre, mi közöm nekem ehhez, mi dolgom nekem ennek vagy annak az embernek az életével, miközben fogcsikorgatva vágyakozol arra, hogy otthonra lelj. Kinyitsz egy ajtót, de soha nem akarod becsukni, hogy bármikor elmehess.

Hátrakötött kezű szerb hadifoglyokat vezettek át az udvaron. Némelyik sántított, alig vonszolta magát. A katonák nagyokat kiáltottak rájuk, durván lökdösték, megütötték őket. S amelyik nyomorult leroskadt, abba nagyokat rúgtak. Ferences atya szaladt oda nyomban, s igazi bosszúsággal a hangjában megfeddte a kegyetlenkedő magyarokat, akik zavartan álltak a megvert, nyögdécselő szerb fölött, végül óvatosan talpra állították.

Ádám elnézett, s mint akit egyáltalán nem zavarnak a jajszavak, a kiáltások, beszélni kezdett.

Egyszer arra riadtam éjszaka, hogy az apám árnya fölöttem magasodik, akár egy gyilkosé. Mozdulni se mertem, de ő az arcomat megpaskolva szelíden arra kért, hogy aludjak vele. Nem érettem a dolgot, bár már anyám nem élt. Miért, kérdeztem, s talán féltem is, megijedtem, amit ő persze nyomban érzékelt, ezért közelebb hajolt, majd azt mondta, igen pontosan azt mondta, hogy érezzem a szagát. A testének az illatát. Nem értettem én ezt, de engedelmeskedtem. Remegve követtem a szobájába, s bújtam mellé be az ágyba, mely olyan volt, mint hatalmas, meleg, puha barlang. Olyan idegenséget életemben nem éreztem. Idegen volt, és jó mégis. S akkor egy hang az apám hangján belebeszélt a sötétségbe.

Ádám, én nem vagyok az apád.

Azt hittem, álmodtam. Mert csak egyszer mondta, többször nem, s ha később olykor óvatosan megemlítettem ezt a jelenetre, ő úgy tett, mintha fogalma se volna, miről beszélek. Csak később értettem meg, hogy mit akart, hogy mire fel volt ez az egész. A nevét adta nekem, de a lényemet nem vállalta el, miközben mégis becsületes maradt. Éppen csak azt nem mérlegelte, hogy nekem, a gyermeknek szükségem van-e az ő becsületességére, mely, ha úgy akarom, kíméletlen számítással párosult. Nem tudom. Nem értek én az ilyesmihez. Ha még egyszer kimondja apám, hogy nem vagyok a fia, akkor nyilván elhiszem neki. Így meg úgy voltam vele, mint a mesékkel, melyek csak egyszer történhetnek meg, de milliószor lehet elmondani őket. Nem hittem benne, de szórakoztatott a dolog.

Ádám elhallgatott, s egyszerre nagyon kimerült. De azt látta, hogy Szép Imre annyira meglepődött, hogy sokáig képtelen volt megszólalni. Nézte a fiú fáradt arcát, mint borzolja haját a szél, aztán egy kisebb csoport felé fordult, tisztek vitatkoztak nem messze tőlük. Imre újra Ádámra tekintett.

Én nem akarok tolakodni, de ha bármire szükséged van..., nem tudta befejezni.

Amire nekem szükségem van, azt maga nem adhatja meg.

A testvérem vagy, mondta halkan Szép Imre.

És ha nem?!

Nézd meg azt a rajzot, vett elő a férfi egy papírlapot a mappából, melyet a hóna alatt szorongatott addig. Ádám magát látta idősen, szigorú, fegyelmezett és boldogtalan arc. Ez volt ő harminc év múlva. Ez volt ő, negyedszázaddal ezelőtt. Szakállat és jókora bajuszt növesztett, arcára barázdákat szántott az idő, de a tekintetet a régi volt. Szép Imre megremegő kézzel rakta el a rajzot, majd szótlanul, homlokát megbiccentve köszönt el. Átsietett a várudvaron. Ádám szeretett volna utána kiáltani, de tudta, hiábavaló.

A városra újra nehéz napok köszöntöttek. Június első napjaiban gyanús esetekhez riasztották az orvosokat. Herr Schütz a fejét fogta, dühöngött, miután megvizsgálta a betegét, egy aszott testű öregasszonyt, aki nem messze a minoriták kolostorától lakott, és láthatóan a végét járta. Kolerás volt szegény öregasszony, minden kétséget kizáróan az. Újra felütötte a fejét a szörnyű kór, terjedni kezdett, s a város északi féltekéből éppúgy jelentettek eseteket, mint Alsóvárosból vagy Tápé felől. Honnan hurcolták be a kolerát a városba, nem lehetett tudni. Talán délről jött, talán Erdélyből hozták az oroszok elől menekülő családok, talán nem is kellett hozni, csak elbújt még a múlt év végén, csak az erejét gyűjtögette, hogy pusztíthasson a városon újra.

Július 12-én Kossuth újra bekocsizott a városba, immár a zilált kormányt is hozva magával, tárgyalt is valami román politikussal, és újra megszólította Szegedet. A Kárász-ház erkélyéről szónokló kormányzót olyan üdvrivalgás fogadta, mintha a végső győzelem hírét jelentette volna be. De már nem olyan fennkölten és lelkesen beszélt, mint a múlt év októberében, s ha az emberek a szavai mögé pillantottak, ott nem láttak mást, mint félelmetes, közeledő sötétséget. Ádám elvegyült a tömegben, és mosolyognia kellett. A város házait újra föllobogózták, fáklyák fénye imbolygott szerte az utcákon, az ablakokban gyertyák pislákoltak, és harsogott a zene. Újra a szabadba tódult a nép, szegény és tehetős, katona és polgár, sokan a zsidók egyenjogúsításáról szóló törvény felett vitatkoztak, hogy lesz ebből még kellemetlensége a magyaroknak, de Ádámot ez szokás szerint nem érdekelte. Szép Imre és Pelsőczy Klára nem mutatkozott, ő meg hiába várakozott, téblábolt vissza-visszatérve a házuk előtt. Csalódottan itta le magát. Aztán még országgyűlést is tartottak a városban, és Szeged közben folyamatosan felbolydult, zaklatott, szenvedélyes napokat élt, mint egy lázas, látomásokkal, rémálmokkal küszködő beteg. A emberek újra hangosak lettek, az utcán mindenfelé vitatkozó, reménytől fűtött csoportosulások támadtak. Mintha tudták volna, hogy sokáig nem lehet ilyesmiben részük, még egyszer, utoljára el kell hitetni magukkal, hogy győzhetnek, hogy nem vesztek el. Holott nem is pislákolt már a remény gyufalángja, éppen csak a vereséget nem lehetett elhinni, nem lehetett abba ép ésszel beletörődni, hogy minden eldőlt, s most már csak az a kérdés, miféle formákban szakad rájuk a büntetés. Az orosz hadak falták Észak-Magyarországot és Erdélyt, s mind közelebbről dübörgött a félelmetes kozákok lovainak patája, kik kancsukákkal csapkodták a földet és az eget, nyomukban pedig ott lihegtek a rettenetes cserkeszek, akik Allah nevét kiáltozták, amikor harcba rohantak. A szegedi békepárti polgárok, kiket a forradalom lázas hónapjai alatt folyamatosan megaláztak, háttérbe szorítottak, gúnyoltak és megvetettek, olykor pedig napokra zárkába dugtak, s száraz kenyéren és vízen tartottak, most komoly, jelentőségteljes ábrázattal sétálgattak a korzón, mint akik meg vannak győződve arról, hogy hamarosan igény támad a munkájukra, a szakértelmükre és a lojalitásukra.

Július vége volt, melyik nap, Ádám pontosan nem tudta, mert nem is érdekelte. Amikor csak tehette, elment a Szép-házhoz, nézelődött, várakozott, éppen csak bátorsága nem volt megkopogtatni a zöld szegélyes utcai kaput. Vagy a kedve szállt el, mert mit akarhat itt ő! S egyszer a fiú, amikor csalódottan s a gyávasága és a tehetetlensége miatt szégyenkezve fordult volna, meghallotta, hogy bent, a házban veszekszenek. Tudta, hogy Szép Imre nincsen itthon, hiszen néhány perccel ezelőtt látta elmenni, könnyű, fehér, hátul hosszan fölvágott kabátjában most is valószerűtlenül idegennek hatott. Nem szólt után, mert nem akart beszélni vele. Ám hogy Klára nincs egyedül, azt nem tudta. Mélyen dörmögő, erőszakosan fenyegetőző hang csapott ki a nyitott ablakon. Klára csak rövid mondatokkal vagy éles szavakkal felelt, úgy tetszett, mintha a vas döngése vitatkozna a könnyű igazgyöngy pergésével. Aztán csönd lett. Néhány pillanat múlva feltűnt a kapuban Szép Péter, dühöngve, a haját tépve rohant az utcára. S ahogy becsapta maga után az utcakaput, még ordított is egy hatalmasat, mint aki ki akarja magából adni az összes haragot, tehetetlenséget, rosszat. Aztán éleset füttyentettek. Kődobásnyira, a szomszédos ház kapujánál borostás, sötét bőrű alak várta a dühöngő óriást, Pietro volt az, a régen látott, furcsa itáliai. Ádám nem tudta eldönteni, az olasz felfedezte-e őt, vagy sikerült észrevétlen maradnia. Pietro ravasz ember volt, s Ádám soha nem hitt igazán a jóindulatában, sem pedig a kedélyességében, s talán ezért is kereste a társaságát, miután megismerte. Nyugtalanította, hát közelebbről akarta látni. S azok ketten már mentek is. S ahogy haladtak egymás mellett Szép Péter és az olasz, úgy tetszett, mintha egy óriás kísérné Pietrót, egy valóságos behemót, és ekkor Ádámnak eszébe jutott Pietro jóslata. A következő pillanatban színes ruhában, kibontott hajjal Klára hajolt ki az ablakon, bámult Szép Péter után. Ádám előlépett a homályból, nem szólt, csak bólintott. A nő megrázta magát, majd könnyedén felnevetett, aztán lehajtotta a fejét. Mint akit jelentéktelen, bár mégis beszédes csalafintaságon kaptak rajta.

Jöjjön, mondta aztán, jöjjön be, kérem.

Ádám lassan ment fel a lépcsőn, tétovázott kicsit az ajtó előtt, aztán belépett a lakásba. Nehéz, édeskés földillat terjengett odabent most is, mint azon a januári hajnalon, amikor itt járt. És valami lassan hűlő, lassan elfogyó édes, akaratos férfiszagot is érzett, mely még néhány perce uralt itt mindent, nyilván ez volt Szép Péter oroszlánszaga.

Azt akarta, hogy most, azonnal szökjek vele, mosolygott Klára.

De maga nem ment vele, mondta Ádám. Esetlenül álldogált az előszobában. Klára intett, hogy kövesse, s közben beszélt.

Különben nehogy azt higgye, hogy igazán haragudott. Csak nekem játszott. Nagyon okos ember ez a Péter. Mindig eljátssza, amit kell, fintorgott Klára a fiúra, ahogy a nagyszobába léptek.

Én nem tudok játszani, mondta Ádám.

Magának nem is kell, válaszolta Klára.

A legvilágosabb, az ablak felé eső sarokban rácsos csecsemőágy állt, felsírt a kicsi, de el is hallgatott nyomban. Ádám nem mert odamenni. Aztán sokáig állt egy falon függő, kicsiny kép előtt, az elnagyolt ceruzarajz őt ábrázolta.

Herr Schütztől kaptam a születésnapomra, mondta Klára.

Én már nem értek semmit, ingatta a fejét a fiú.

Akkor jó, mosolygott Klára. Ne is értsen, nem akar leülni?

Ádám zavartan intett, hogy nem, aztán leült.

Ez olyan nehéz...valamit mondani.

Akkor ne mondjon semmit.

S a lány az asztalkáról lekapott egy vaskos könyvet, s tüntetően olvasni kezdett. Ádám meg csodálkozott, mozdulni sem mert. Mi történik most? A lány arcára könnyű árnyék esett, kint beborult pillanatra, ő közben előre lapozott, aztán visszasodorta a zörgő lapokat, majd sóhajtva az ölébe ejtette a könyvet, s elnézett a fiú válla fölött, mintha Ádám ott se lett volna. Majd felállt, s máris az üveges kisszekrény ajtaját tárta, két kicsiny, virágmintás pohárba likőrt töltött, az egyiket Ádám kezébe adta, a másikat gyorsan felhajtotta. És egészen mély csend volt, nehéz és fojtogató. Jó volt a likőr íze, inkább keserűbe hajlott. Klára nem szólt, néha kilibbent az ajtón, hogy dúdolása aztán a szomszédos helyiségből hallatszszon. Csakhamar visszajött, ráncolta a homlokát. Mint aki kitárulkozik és megfigyel. És elment megint, mintha egy másik napba, egy másik hónapba lépne át olyan természetességgel, ahogy a szoba melegéből a téli kertbe futunk ki vagy hóeséstől puha utcára. S néhány pillanat múltán a szobában volt újra, vaníliás sütemény, cikóriakávé illatát vonta maga után, s a szoknyáját igazgatva könnyed, gyors mozdulatokkal leült Ádámmal szemben. S szinte nyomban könny futott a szemére, a tekintete haragos lett, vádló. Szinte gyűlölködve pillantott viszsza, sütött a nézése, majd kicsi, fehér öklével a levegőbe csapott, felpattant, és sokáig fel- s alá járkált, mint aki komoly bánattal, súlyos szerencsétlenséggel viaskodik. A fájdalom egészen átjárta, sápadt lett, az arca beesett, szeme alatt karikák feketélltek. Hogy mintha igazán mélyen és komolyan szenvedne. És hogy aztán, néhány perc, néhány nap, és hónap múltán igazán kimúlt volna belőle a fájdalom, elment a lelkéből, s átmosta a szemének íriszét valami könnyebb, engedékenyebb fény. Megenyhültek a lány arcvonásai, lassan bólintott, megbocsátott a sérelemért, mert mit tehetett volna mást. Az egymásra duzzadó ajkakat két könnyed vonalú, mégis rémületes ránc fogta össze, azokba gyűlt minden keserűsége, mert a megbocsátás nem jár együtt a feledéssel. Ami megtörtént, vissza nem vonható, az ég nem ugyanaz már, ha éppoly elérhetetlen is, mint azelőtt. Az igazi csalódás különszobát nyit a lélek házában, s örökre velünk marad. Most már együtt kell élnünk a közös tökéletlenségünkkel, a kellemetlen, mégis szükséges kompromisszumokkal. Hiszen jár, mert hallatszik egy falióra. Kelj fel, aludj. Ennyi az idő most, holnap, egy év múlva, ezek pedig már megvénült, reszketeg mozdulatok. Ez az önzés, Klára. Ez a hála. Ilyen mély, ilyen fájdalmas a kétségbeesésünk, néha majd csak a vádak tartanak össze bennünket. Így menekülök, Klára, így térek vissza. Ez a testem, ez a te tested. Kis kalapácsok ütik a szívünket folyamatosan, hogy állj meg, állj meg, állj meg végre.

Olyan lett hirtelen Klára szeme, olyan üveges, mint akinek az ölébe belegyűlik minden álom. Klára megszólalt, rekedt volt a hangja, akaratos. És csak kérdezett, csak kérdezett, folyamatosan kérdezett, nem is várva választ, nem várva magyarázatot, egyik kérdés a másikból következett, esőcsepp az esőcseppre, hó a hóra, így élünk, hát nem látod, mert ha nem kérdezünk, elfáradunk, nem is vagyunk, te buta, te nagyon buta fiú. Nem a feleletek biztonsága kell, hanem a gondoskodás nyűge, hogy kérdezni tudjunk mindig. És a falakon a virágok rajzai, az üveglapok alá préselt, fehéren tekergő ágas-bogas gyökerek, hatalmas vagy éppen gyűszűnyi szirmok, hajtások és rügyecskék élni kezdtek. Májvirág és kankalinok, mindenféle tavirózsák és kerti rózsák szirmai, az egyszerű pipacs a szőrős szárával, és a halványkéken ragyogó csillagvirágok, és a mélyebb kékséggel hivalkodó tüdőfű szivárványos szirma, az árnyvirág fehér fürtje, a lila kikericsek és ibolyák egyszeriben élni és múlni kezdtek. A falak halott kiállítása életre kelt körülöttük! Élénken és telten ragyogtak a virágszirmok, aztán mintha hullni készültek volna, elernyedtek, megszáradtak, töpörödtek, és már nem is voltak. S a fényfoltok is hogy jártak ide-oda a szobában! Itt volt egy mozdulat, itt egy másik, ez elért téged, ez nem, sötét van, és fényesség támad újra. Ádám dideregni kezdett, majd hirtelen izzadságcsepp futott alá az arcán. Ízeket érzett, ez itt édes volt, mint az eperlekvár, ez sült hús, ez sajt, ez rostos gyümölcs, ez most pedig egy tolakodó, éhes száj íze, egy másik ember íze, édessége, sója, vére, és aztán váratlanul belé ömlött valami szörnyűséges keserűség, végigégette a torkát, hogy felköhögött. S Ádám arra gondolt, hogy most akkor eltelt velük néhány esztendő. Vagy talán megmutatta magát az egész közös életük. Elmúlt, voltak, és már nincsenek. Rémülten felnevetett, de vele együtt nevetett csilingelve Klára is. Úristen, mi csoda múlik itt, micsoda pereg el, miféle árnyékok táncolnak egymással?! Aztán megértette, miről szólt ez az egész. Hiszen ők együtt élnek, egymáshoz tartoznak, s ha majd elmegy innen, ha elhagyja a Szép-házat, ez az élet folytatódik tovább. Így van velük minden, és így érzi ezt a gyönyörűséges nyugalmat és biztonságot, amit egyébként soha, semmikor sem, ám ha itt van mellette ez a másik ember, akkor tudja, hogy van egy ilyen világ, és ebben a másik világban van egy ilyen történet.

Micsoda rémületes veszteség az egész, hasított belé a fájdalom. Hát nem lenne jobb felpattanni, elrohanni?!

Jól van, jól van, nyugodjon meg, állt fel Klára.

Ádám ekkor vette észre, hogy úgy zihál, mintha hegynek felfelé futna. Igyekezett lelassítani a lélegzését.

Tudja, én láttam az anyámat meghalni, mondta Klára, mintha hosszú ideje másról se beszélgettek volna, és tudtam, soha nem élhetek már úgy, mint ennek előtte.

A fiatalasszony a gyermekágyhoz lépett, s kiemelte belőle a kicsit.

Ő az, mondta halkan.

Ádám keze önkéntelenül a saját homlokához emelkedett, miközben a másik keze titokban az üvegcsére tévedt, mellyel doktor Schütz büntette, mert az mindig nála volt már, hordta magával, néha alvás közben is szorongatta. S ahogy az alvó gyermek békés arcát bámulta, és a halott magzat üvegét fogta, egyszeriben arra gondolt, hogy ők, a gyermekek is összetartoznak.

Olyan, mint egy...mint egy szirom, mondta végül.

Szirom?, kérdezte Klára, aztán felnevetett. Na fogja csak meg, maga gyáva.

S Ádám tartotta a gyermeket.

Én vagyok az apja, kérdezte végül, én?

Tudja, mit álmodtam?, kérdezte Klára, majd gyorsan folytatta, azt álmodtam, hogy megszámolom a testén a sebeket. Mert én annyira, de annyira csodálkoztam ezen. Én azt hittem, Klára hangja megremegett, hogy maga sérthetetlen. De aztán látnom kellett, hogy mennyi borzalom esett meg magával.

Néhányan valóban szörnyűségeken mentek keresztül, de nekem mindig szerencsém volt, azt hiszem, vonta meg a vállát Ádám.

Álmomban az összes heget és forradást, a kicsiket és a nagyokat megszámoltam. Ám ahogy számolok, némely sebek eltűnnek, mások meg frissen lesznek.

A lány kuncogva felnevetett.

Nahát, mint a mezőn az ártatlan virágok! Sebek nyílnak a nyakán, a hátán vagy a hasán. Elkezdem újra, s jól emlékszem, hogy a vállán ujjnyi heg futott lefelé. De egyszeriben nem volt sehol. Viszont a melle alatt vérzett, friss vágás virága volt ott. S akkor egyszerre csak megálltam, mert tudtam már. Nem kellett tovább számolnom. Harminchárom seb van a testén, Ádám, pontosan ennyi, eggyel sem több, sem kevesebb. Pontosan harminchárom virág volt a testén, bólintott komolyan a lány.

A gyerek felsírt, mire Ádám gyorsan visszaadta.

Nem tudom, mikor jöhetek legközelebb, mondta a fiú, égett az arca. Mintha Klára valóban lemeztelenítette volna. Még az utcán is fulladozott a rátörő izgalomtól. Meg kellett állnia a sarkon, levegő után kapkodott. A várkapu előtt azonban megtorpant. Gyorsan döntött, nem ment vissza a századához, a legelső kocsma ajtaján szédült be, mely a várral átellenben terpeszkedett a tér sarkán, s egy termetes asszonyság, az örökké zsémbes Léni néni felügyelte. Gyorsan lehajtott fél kancsó bort, hogy megnyugodjon, aztán kimenekült. Vörös fényben ázott az ég, esteledett, megnyúltak, s egymásba ölelkeztek az árnyékok. Mint aki megőrült, rohanni kezdett. Eszébe jutott a német doktor, a háza felé szaladt tovább. Sokáig dörömbölt a kapun. A hálósipkás Schütz bácsi, aki híresen korán fekvő ember volt, jóllehet az is igaz, hogy a a virradat már rendre talpon, a kövei között találta, úgy bámult rá, mint aki rémeket lát. Remegett a bajusza vége, dús, fehér szakállába dúrt.

Késő van, mi a fenét akarsz, fiú.

Arra kérem, vizsgáljon meg, doktor úr.

Majd reggel, dünnyögte a doktor és behajtotta volna a kaput, de a fiú visszarántotta.

Nincs semmi bajom, herr Schütz, csak...arra kérem, vizsgáljon meg, könyörgött. Nem tudok várni reggelig, hadarta Ádám.

A öregember fejcsóválva intett, jöjjön Ádám, s az nyomban tolakodott is befelé a házba. Most is meglepte a szobák zsúfoltsága, az a rengeteg szikrázó, villogó kő, és a rajzok, és a homályos képek, melyek beborították a falakat.

Maga, doktor szokott ilyen furcsa képeket készíteni?

Ugye nem azért törtél rám, hogy erről faggass éjnek idején, morgott a doktor, holott az éjszaka még messze volt. Herr Schütz a szoba sarka felé pillantott, hol egy nagy, fekete lepellel letakart masina álldogált.

Na mondd, mi bajod, dünnyögte aztán.

Tudnom kell, mennyi seb van a testemen, mondta halkan Ádám.

Herr Schütz felsóhajtott, döbbenten bámult a fiú arcába, mint aki nem akar hallani a fülének, majd savanyú képet vágott, hogy lám, tessék, ilyen ostobaságokkal fecsérlik az ember drága idejét. Aztán gyanakodva körbeszagolta Ádám arcát.

Te ittál, fiú?!

Ádám megvonta a vállát, s mert az orvos intett, meztelenre vetkőzött. Az öregember szuszogva, nagyokat nyögve hajlongott előtte, közben hangtalanul járt a szája. Néha megtapogatta a vézna testet, a fiú húsát nyomogatta, a csontjain siklott végig tapasztalt tenyere.

Harminckettő, mondta végül.

Ez biztos?, suttogott a fiú.

Számolja meg még egyszer!

Ne dühíts, öltözz, és hordd el magad, s nem törődve, hogy a didergő, még mindig ruhátlan fiút egyedül hagyja a társalkodójában, magában morogva, fejcsóválva, bosszankodva vonult be a hálószobájába.