Virágzabálókrészlet 7.

Vasárnap volt, harmincadika, délután két órakor még felhangzott a litániára hívó harangszó, s a nép engedelmesen, de rettegve a közelgő katasztrófától igyekezett a templomokba. A félelem szinte tapintható volt, az utcákon járt, de már nem a fal mellett lapulva, hanem nyíltan és kihívóan, mintha azt mondaná, gyertek, kövessetek, ennél többet már úgy sem tehettek. Nem kellett már rejtegetni a szorongást, igaz, nem is igen lehetett. A dolmányokról lefejtették a vörös zsinórt, jó néhány hevert kint az utcán, a porban, a csalánvirágos árokparton, s már senki sem nyúlt értük. Könyveket, a forradalom dicsőségét hirdető ponyvákat, képesfüzeteket kezdtek rejtekhelyekre pakolni, titkos zugokba dugdosni. Sokan menekültek, mintha ugyan lehetett volna hova futni. Hiszen délről a szerb csattog felfelé, keletről a rettegett oroszok közelednek. S a leginkább gyűlölt és félt császári tábornok, Haynau pedig már a kiskunfélegyházi városháza előtt köpte ki prüszkölve a lefoglalt, karcos magyar bort, majd előre parancsolt legalább száz német lovast, derítsék föl Szeged állapotát. A katonák gyanútlanul lovagoltak be a néma városba, s a főúton oly arcátlanul érdeklődéssel tekergetették a nyakukat, nézelődtek és nevetgéltek, hogy a kerítések mögött lapuló félelemből csakhamar szenvedélyes harag lett, s négy óra felé hirtelenjében összetoborzott, vérért lihegő legények támadtak rájuk, s néhány lovast valóban leöltek. Ádámék osztaga késve érkezett. Ám a fiú még tanúja volt a legények féktelenségének és dühének, a vérben hempergő németek páni rémületének, majd gyors haláluknak miután a nyakukra tapostak, vagy beléjük döftek.

Ádám az előző nap hajnaltól alkonyatig halottakat, csonka testeket, eltorzított emberi maradványokat hordott a felrobbant lőszerraktár füstölgő romjainál. Szörnyű pusztítás tárult a szeme elé, füstölgő romok, pálcikaként kettétört gerendák, messze vetett tetők, kőhalmok, véres csomók. Kábán szédelegtek a hatalmas robbanás után. Először azt hitték, maga az Isten szakadt rájuk az égből. A Tisza percekig ordított és bömbölt, szürke tajtékkal ostromolta a partot. Majd ezren vesztek oda egyetlen pillanat alatt, és a várost ekkora csapás ilyen rövid idő alatt soha nem sújtotta. Olyan erejű volt a robbanás, hogy az összes ladikot felborította az innenső parton, s szerte a városban ablakok törtek be, és megvadultak a lovak, s egy szerencsétlen szekeres alázuhant a bakról, és a nyakát törte. Megrettent madárcsapatok köröztek a város fölött még órák múlva is. Ádám egy ideig számolta a halottakat, aztán, amikor egy combtőből leszakított, bakancsos lábat kapart ki a törmelék alól, abbahagyta. Kócos, zilált tekintetű asszony sikongatott a közelben, halott kislányát ölelve járkált ide-oda. Ádám fáradtan átbotorkált a törmeléken, majd megfogta az asszony karját, s megkérdezte, segítsen-e temetni. Az asszony gyűlölettel nézte, majd eltakarta a kislány arcát, mint aki durva illetlenségtől óvja a kicsit.

Gyilkos, gyilkos, sziszegte.

Ádám leült egy hatalmas kőre, s hunyorogva bámult körbe, a társai közül sokan már részegek voltak, káromkodva, illetlen dalokat dúdolva, imbolyogva kaparásztak a romok között. Egy fiú abbahagyta az ásást, s egy halott fiatalasszony furcsán meghajló teste előtt hajlongott, mint aki vég nélkül bemutatkozik. Egy másik fiú öklendezett.

A várost északi és nyugati Tápénál kezdődő és Dorozsmán át a Tiszához visszahajló sáncrendszer védte, miközben az ellenséges fősereg Haynau vezetésével Félegyháza felől már Szeged felé vonult, mint valami nagy, fekete árny. A balszárny Schlick altábornagy vezetésével a ceglédi szőlők irányából s Szentes városát is érintve nyomult előre. A jobbszárny Kiskunhalas felől délnek tartott, hogy aztán visszakanyarodva fejezze be a halálos ölelést.

A magyar fősereg három hadtestből és egy önálló hadosztályból állt, a katonák többségükben magyarok voltak, ők a dicsőséges északi hadjáratban edződtek meg, szereztek mulandó sebeket és vettek el életeket, miközben voltak mellettük számosan szőke hajú, fehér képű lengyel és dallamos beszédű olasz légionisták, egykori kazamatalakók, várfoglyok, a köztársaság eszményének élharcosai és persze olyan délvidéki magyar katonák is, akik ha nem is a legképzettebbek, de mégis a legtapasztaltabbak voltak, akik már egyáltalán nem rémültek meg a vér és a tűzeső látványától, kartácstól, ágyúropogástól, legfeljebb éjszakánként riadtak arra, hogy maró izzadságban fürdik a testük, és dideregnek, vacognak, mintha soha nem melegedhetnének már át. Aztán persze hajnalban nyerítve, hangoskodva csavargatták a kapcát, húzkodták a csizmát, és egymással vetekedve gurguláztak a fényköszöntő pálinkával. Ám a tapasztalat illúziója ekkor már mit sem segített. Hacsak nem abban, hogy az elkerülhetetlen vég fájdalmára készítsen fel, mert nem gondolt ekkor már senki a győzelemre. De az ilyesfajta nemzeti bukások, a nagy és széles ívű tragédiák dramaturgiájában mégis működik az a tehetetlenségi erő, mely a maga szelíden akarnok, magától értetődő, feltartóztathatatlan és megmásíthatatlan hömpölygésével magával ragadja az embert, legyen bár az alacsonyrendű, parancshoz szoktatott lény, vagy a történetek menetét elvileg megváltoztatni képes kivételezett államférfi. Később az ember csodálkozva azt gondolja, vajon miért nem tettem ezt vagy azt, ám addigra száz és száz kisebb és nagyobb körülmény, vonatkozási pont merül a feledés posványába, s ami utólag látható, nem volt látható akkor és ott a történet centrumában, és persze amit akkor látott az ember, éppúgy nem látja most már.

A fővezér Henryk Dembinszky lett, aki felől annyi jót sem tartottak Ádám társai, mint az ellenségeikről. Akadt olyan idősebb katona, aki nyíltan nagyot köpött, amikor meghallotta az újdonsült parancsnok nevét. Ám Ádámot most sem érdekelte, ki parancsol neki. Parancsnokok mindig vannak. Ha győznek, akkor is lesznek, ha legyőzetnek, akkor is.

A fiú utoljára még elszökött a Feketesas utcába, a társai közben az átkeléshez készülődtek, mert Szegedet fel kellett adni, Dembinszky tábornok rövid vívódás után így döntött. Ádám nem tudta pontosan, mit akarhat még, nem volt pontos célja, nem voltak szavai, melyeket mindenképpen kimondott volna, de alázatosan, könnyű szívvel engedett a késztetésnek, mely a Szép-ház felé irányította a felbolydult városban. Élelmiszerrel, ruhákkal megrakott szekerek zörögtek a folyó felé, a téren marhákat hajtottak át. Nem állt sokáig az épület előtt, kiáltania sem kellett. Az ablak hamarosan kinyílt. Maga Szép Imre hajolt ki, s egyszeriben mintha megismétlődött volna ama, csaknem végzetessé váló októberi jelenet, amikor Ádám rálőtt a féltestvérére. Imre máris leszaladt az utcára, s miközben beszéltek, mind a ketten tudták, hogy a Klára a függönyt félrelebbentve nyíltan figyeli őket.

Elbújtassalak, kérdezte Imre, megteszem, ha kéred.

Nem kell, nem azért jöttem, feszengett Ádám.

Elbújtatlak, no, erősködött Szép Imre.

Én nem szököm senki elől, rázta a fejét a fiú.

Hát jó, sóhajtott Imre, majd azt kérdezte, akarsz vele beszélni?

Majd ha vége lesz ennek. Majd ha visszajöttem.

S ha nem lesz vége soha?! Ha nem jöhetsz vissza?! Én nem bánom, Ádám, ha beszélsz vele, hajolt közelebb Szép Imre.

Mondja meg neki, hogy visszajövök még. Ha kell, repülök, ha kell a föld alatt fúrva, de visszajövök.

Szép Imre bólintott, megmondom, testvér.

Ő tudja, hogy... testvérek vagyunk?

A másik nem szólt, most nem is bólintott, csak a szeme intett, hogy igen.

S amikor megtudta, mit mondott?

A feleségem nevetett, húzta el a száját Szép Imre, majd kesernyésen elmosolyodott, s azt mondta, megint bonyolítom. Hogy mindig csak bonyolítom, mert ezt szokta nekem mondani, ha nem akarja megérteni, miről beszélek. Szép Imre eltűnődött, s folytatta, aztán nevetni kezdett, és sokáig nem hagyta abba. Mondhatnám, Klára nem tudta abbahagyni a nevetést. Mi tagadás, hát valóban meglehetősen nevetséges egy helyzet ez. De nyilván nem ok nélkül való mégsem, és Szép Imre elhallgatott, mert megérezte, hogy a fiú teste megfeszül. Ádám felfelé, az ablak irányába nézett.

És ha nem hiszem el az egészet?, kérdezte halkan Ádám, mire Szép Imre megvonta a vállát, az már a te dolgod.

Ádám hallgatott.

Olyan kár, mondta Imre.

Igen, kár, ingatta a fejét Ádám, majd lassan elindult, és nem nézett vissza, mert tudta, hogy úgyis visszajön még.

Az utolsó századokkal vergődött át a túlpartra, sok katona sírt, az emberek szótlanul nyelték a könnyüket. Mások meg némán álltak, arcukra fagyott, tehetetlen gyűlölettel, miközben úgy markolták a puskájuk csövét, hogy kifehéredett az ujjuk. Egy ló málhástól zuhant a vízbe, s szinte nyomban elnyelte a mélység. Ádám most vette csak igazán hasznát annak a képességének, hogy ha úgy akarja, nem tartóztatja fel senki, nem állnak az útjába, nem zaklatják felesleges kérdésekkel, átnéznek rajta, mert talán nem is látszik ő már egyáltalán ebben a nyüzsgő kétségbeesésben, ebben a fájdalmas zűrzavarban, nem látja őt a világ. Összevissza botorkált a táborban, úgy érezte, szélből van a teste, de a szabadsága fájdalmas tékozlás volt, s bármit is tett, cselekedett, semminek nem volt jelentősége, egyetlen tette sem volt fontosabb a másiknál, és kapaszkodót sem talált.

Végül elhagyta az utolsó őrszem által felügyelt szárazon porzó, bokros területet is, melynek végén hatalmas, kiszáradt tölgyfa magasodott. Olyan volt az a fa, mint egy hatalmas száraz, csontos kéz, amely kimutat a földből. Maga sem tudta, hová tartott, egyszerűen csak nem akart a többiekkel lenni. Ha menekülne, akkor messzire futott volna, hátra se nézett volna, akkor nem figyelné oly érdeklődve a Tiszát, nem ülne a folyó partján, s nem látná az elfoglalt, néma várost, s a várra kitűzött császári lobogót.

Klára ott van a másik parton.

Szép Imre pedig a testvére! Miért nem adta tudtára hamarabb?! Miért titkolódzott, miért hagyta őt elveszetten téblábolni az életben?! Hiszen tudta, hol ébred lázas didergéssel hajnalonként, és hol gyújt világot, ha olvasni akar még éji harangkongatás előtt, miként éli a mindennapjait hóban és esőben a Pallagi-házban, miféle fickókkal barátkozik, s nyilván olykor figyelte is és járt utána szűk utcákon, a folyóparton, és mégis hagyta, hogy úgy éljen, mint valami számkivetett. Bár az is igaz, ha őt valóban megrendítette volna az apja egyszer kimondott, homályos értelmű vallomása, akkor kereste volna igazi, vér szerinti apját! De ő nem keresett senkit és semmit. Nem volt ő hasonlatosan kegyetlen, mint ahogy vele bánt részvétlenségével és szeretetlenségével a világ, hiszen ahelyett, hogy ama élő, lélegző kisgyerekkel gondolna, kit Klára szült neki, s akit ő Sziromnak nevezett, ezt a rémületes szörnyűséget, tapintotta ki a testére erősített üveget, viseli magán, mint valami büntetést?!

Egyszerre azt vette észre, hogy valaki ül mellette. A cigány férfi vékony volt, és inas, s a szúrós nézését sűrű, fekete szemöldök árnyékolta.

Mit akarsz, kérdezte Ádám, de a másik nem szólt, csak oldalra fordította a fejét. Aztán felállt, s komótosan, a bokrok leveleit legyezgetve elindult. Majd visszapillantott, s Ádám tudta, ez nem jelent mást, mint hogy követheti. Nem haladtak sokat a bozótosban. Ha úgy akarjuk, rejtekhely volt ez, ha úgy akarjuk, természetes tisztás, mely úgy tárult Ádám elé, mint valami álombéli jelenet. Egy férfi nyomban elindult feléje, nyilván a törzs vezetője. Ádám bólintott, köszönet jeléül, aztán megállt.

Gilagóg, mondta a férfi.

Ádám elmosolyodott, olyan nevetséges lenne, ha most kimondaná a nevét. Mert mit is jelenthetne nekik a neve, amely voltaképpen őt is becsapta egész életében.

Nem akarok semmi rosszat, mondta tehát.

Akkor mit akarsz, vonta föl a szemöldökét a vajda, és széles mozdulattal kérdezte, hogy Ádám mit keresett a környéken, miért jár a táboruk közelében, majd kifordított tenyérrel mutatta, szegény cigányok ők. Pénzük, kincsük, gazdagságuk nincsen. Betevő falatjuk is alig-alig akad. Ádám fáradtan intett vissza, nem érdekli őt az ilyesmi. S mit sem törődve a meglepetéssel, beindult a táborba, melyet egy jókora fűzfa mellett, négy szekeret félkaréjba helyezve állítottak fel. Ádám leült a tűz mellé. Kosz és mocsok, rongyok mindenütt, kutyák marakodtak valami csonton. Az egyik szekér kerekei mellett tyúkok kaparásztak. Egy kisfiú fehérre simogatott lókoponyával játszott, csigaházakat és kopott héjú kagylókat rakosgatott bele, aztán kiszedegette őket, majd újrakezdte a műveletet. A szekereken színes ruhák, tarka szoknyák és ingek száradtak. Távolabb purdék kergetőztek visongva, egy idős férfi fazekakat vasalt, és közben meg-meghúzott egy sötét falú üveget, és aztán jókorát böffentett. Nagy hasú fiatalasszony pakolt rongyokat, szöveteket egy kopott katonaládába. Hirtelen gyönyörű kislány ugrott le az egyik szekérről, odaszaladt a bámészkodó fiúhoz, majd kíváncsian hajolt a fáradt, fehér archoz, melyet vágások, szúrásnyomok, apró, vörös hegek borítottak. A kislány olyan közelről bámult, hogy Ádám megérezte a lélegzetének édeskés melegét. A gyermek egyszerre elnevette magát, majd ő is kimondta a nevét.

Somnakaj! Somnakaj!

Ádám előrehajolt, nagyon szép, mondta.

Ne érj hozzá, int neki Gilagóg, aki ugrásra készen figyelt. Nem messze tőlük az a meghatározhatatlan korú, inas férfi ült a fűben, aki Ádámot a táborba vezette, unott tekintetének mélyén veszély lappangott. Ádám keze megakadt a levegőben. Aztán a fiú körbemutatott, ellenséges vidéken járnak, hát nem félnek, hogy bántódásuk esik? Mutatta Ádám, hogy arra is ölnek, meg emerre is ölnek. Úgy lehet, maholnap ezen a helyen is véres ütközet fog zajlani.

Gilagóg megvonta a vállát, mint aki azt mondja, hiszen máshol se jár a szegény cigány, csak ahol nagy a baj, és hiába kapargatja a gyomor falát az ínség karma. Máshol se járnak ők, csak ahol ölnek és rabolnak a népek. Hát jó, néha ők is elvesznek ezt-azt, de csak olyan dolgokat, ami másnak már felesleges.

A fiú megcsóválta a fejét, aztán újra a kislányra tévedt a tekintete. Zavart érzett, kellemetlen nyomás nehezedett a mellkasára, mert mintha ez a nyúlánk, barna bőrű gyermek, akinek hervadt virágkoszorú díszítette a haját, tudott volna róla valamit, amiről neki fogalma sem volt. Kihívó, mégis titokzatos volt a gyerek arca, sajnálat és gúny keveredett a tekintetében. Ádám a vajdához fordult, indulatosan intett neki, kérdezd meg tőle, mutatott a gyermekre, kérdezd meg, hogy mit gondol rólam. A vajda mondott néhány szót a kislánynak, aki csilingelve felnevetett, majd vékony hangocskáján sebesen beszélni kezdett.

Azt mondja, sajnál téged, szólt végül Gilagóg, komor arccal.

Miért sajnál, kérdezte Ádám, és félni kezdett.

Azt mondta, te tudsz varázsolni.

Én, nevetett fel önkéntelenül a fiú, honnan tudnék én varázsolni?!

Azt mondta, sebeket varázsolsz, tűnődött a vajda.

Micsoda, döbbent meg Ádám, hogyan varázsolhatnék én sebeket?!

Azt már nem mondta, hogyan, rántott a vállán Gilagóg, majd intett a kislánynak, hagyja magukra őket.

Miféle sebekről beszélt a kislány, erősködött továbbra is Ádám, és csalódottan bámult az engedelmesen eltáncoló gyerek után. De a vajda sem szólt többet, leült sűrű, csípős illatú felhőket eregetve pipázott, és komoran bámult maga elé. Mint aki azt gondolja bosszúsan, ej, ej, ez a Somnakaj, előbb-utóbb nagy bajt hoz magára. Aztán, hogy nyomatékosabba tegye a másik feleslegességét, oldalra fordult. A fiú megértette, hogy itt már nincsen semmi keresnivalója. Felállt, kicsit tétovázott, aztán köszönés nélkül indult el a ligetből, amikor egyszerre kiáltás csapott utána.

Adjatok pénzt!

Adjatok pénzt!

De senkit sem látott már, hiába forgolódott, nézelődött. Még vissza is lépett néhányat, de a cigányoknak nyoma veszett. Az egymásba hajló fűzfák sűrű függönye olyan tömötten hullámzott előtte, hogy lehetetlennek tetszett, az imént még a levelek s az ágak szövevényének a másik oldaláról érkezett. Egy tölgyfa derekán harkály kopácsolt. Nem is olyan messze eldörrent néhány lövés, majd nagyobb durranás küldött gyorsan eloszló füstfelhőt az ég felé. Ádám lassan továbblépdelt, s dúdolni kezdett. Néhol megsüppedt a csizmája a mocsaras földben, cuppogott, húzta a lábát, mint aki sántít, de közben tiszta, csillogó víz fakadt a léptei nyomán.

És már zenéltek. Hallotta a fűmuzsikát, a feltámadó s elpihenő szél dallamát, és a levelek, füvek csillogása is hanggá lett. Végül Koszta Nyikiforovot pillantotta meg. A fűmuzsikus, kit láthatóan nem zavart az augusztusi forróság, mert most is a pelyhes, bélelt bekecsét viselte, gondterhelt arccal ült egy terebélyes csalánbokor tövében. Nézegette a növényt, majd letépett néhány csalánszárat, a lábszáráról felhúzta a nadrágját, és csapkodni kezdte magát, miközben jólesőket horkantott. Ami azt illeti, gondjaim vannak, dünnyögte a fűmuzsikus, aztán Ádámra sandított, aki nem szólt.

Bizony, bizony, egészen komoly gondjaim vannak, bizonygatta továbbra Koszta Nyikiforov, miközben vörösre mart, vaskos lábszárát nézegette elégedetten. Adhatnál tanácsot, pillantott fel, ha már nem öltelek meg, mondta aztán, és megvonta a vállát. És te jobban értesz ezekhez a dolgokhoz.

Miféle dolgokhoz, kérdezte a fiú.

Az az igazság, hogy a nők lelke nekem idegen világ. Nagyon jól baszok, ezt bizonygatnom se kell, de mint tudod, a lélek más. A zenémmel ugyan megtaníthatnám bármelyik némbert, hogy kell engem szeretni, akarni és megtartani, de hát nem lehet mindig zenélni, fiú! Egyszer abbahagyom, és máris megszökik valami ficsúrral, olyannal, mint amilyen te vagy.

A fűmuzsikus szeme haragosan villant. Ádámnak nem volt ideje válaszolni, mert recsegés-ropogás hallatszott a közelből.

Ej, ej, Nyikiforov, tűnt föl a bozótosból Mama Gyökér terebélyes alakja, mögötte Levél úr lépdelt finoman, szinte kényeskedve, s utánuk tolakodott ágakat törve, virágra, növényre taposva Féreg úr is, a kiállhatatlan.

Ej, Nyikiforov, látod, milyen nagy bajban van ez a fiú, te meg a saját ostobaságaiddal traktálod. Igazán nem szép dolog ez, kiáltotta Mama Gyökér.

Ádám ámult, mint aki egy álom kellős közepébe téved.

Mintha lázas lett volna.

Az már igaz, hogy a fiú bajban van, mint az én jó kenézem volt bajban a gyönyörűséges koszovói fennsíkon, de azért annyit mégis megtudhat, magyarázta a fűmuzsikus, hogy megnősülök nemsokára, és még egyet csapott a lábszárára a csalánnal.

Igen, és ki a szépséges menyasszony?, vihogott Féreg úr, az a farönk ott, az a felhőhab vagy az a lószaros pocsolya amott?!

Te csak ne gúnyolódj, énnekem vannak lehetőségeim, te buta Féreg, dörmögte Koszta Nyikiforov a vörös lábszárát vakargatva. Válogathatok, ha tudni akarod. Megnősülök, mert úgy döntöttem.

Féreg úr vihogott, elégedetten dörzsölte a kezét.

Ismertem egy fűmuzsikust, aki feleségül vett egy vihart. Hú, de megbánta aztán. Féreg úr köpködött, vihogott. Viharos házasság volt, annyit mondhatok.

Az a gyanúm, hogy nincsen még teneked választottad, Nyikiforov, csóválta a fejét Mama Gyökér. Erre aztán Levél úr is előlépett, s igencsak fontoskodó ábrázatot vágott.

Nos, Féreg úr, ha te mindenből nevetséget is csinálsz, és te is, Nyikiforov, feleslegesen hencegsz, azért én annyit mondhatok, hogy bizony, bizony közeleg az ősz. Magam például arra gondoltam a minap, hogy az őszi szél többet tud a nyári viharok orkánjainál is. Végtére is a szélvihar eltördeli az ágakat, de a levelet letépni nem tudja, akkor meg mire fel az a nagy felhajtás, kérem?! A pusztításhoz nem kell szakértelem! De persze akad kivétel. Nos, nem messze innen, áll egy kiszáradt tölgy, hiszen tudjátok, mutattam már nektek. Egyetlen éjszaka lett ősz a fa lombjában, egyetlen éjszaka lobbant fel a fa leveleinek virága. Körben minden növény, akácok és nyírfák, nyárfák és hársak és virágok lassan, mintegy méltósággal pusztultak. Ám annak a tölgynek másfajta halált jelölt ki a sors. Olyan hideg lett, mintha kitárták volna a tél ablakát. Nem tudni, honnan érkezett az a hideg. Nyilván az üres, távoli égből. Ám a tölgyet ez a rettenetes hideg legyőzni nem tudta, de az összes levelét elsárgította, bepirosította, megmérgezte, ám a levelek az ágakon maradtak, csak azért sem hulltak alá a deres fűre. Minden levél ott billegett az ágakon, gallyakon! Micsoda forradalom volt ez, micsoda tüneményes revolúció! Ám a tölgy sajnos mégsem győzhetett. A hideg az őszi széllel szövetkezett, mert a rosszak hamar egymásra találnak, míg a jók csak bizalmatlanul kerülgetik egymást. Így aztán egy ködös reggelen az őszi szél egyetlen sóhajtásával letépte a szegény tölgy összes levelét, melyek táncát azóta sem feledhetem. Mit tagadjam, szépnek találtam azt a kavargást.

Jó, jó, de mi lett a tölggyel, vigyorgott Féreg úr.

A következő tavaszon már egyetlen rügy nem fakadt az ágain, vont vállat kedvetlenül Levél úr.

Na igen, de ezekkel a történetetekkel az én súlyos, roppant súlyos gondjaim egyáltalán nem oldódnak meg, dörrent közbe Koszta Nyikiforov.

Ádám nem mert mozdulni.

Jól van, hát majd mi megoldjuk a te problémádat, Nyikiforov, mondta Mama Gyökér és nagyot nyögve felállt, mert Levél úr meséje alatt leereszkedett a fűbe. És most jólesően ropogtatta a csontjait. Aztán határozottan intett a fiúnak. Ádám tétován közelebb lépett, és ekkor Mama Gyökér érte nyúlt, és átölelte őt.

Én vagyok a föld, ehetsz belőlem, lehelte a fülébe.

Ilyen puha vagyok, megpihenhetsz bennem.

A következő pillanatban már Levél úr tartotta a karjai között.

Én a fényt eszem, de ha kell, a szemedre szállok, suttogta Levél úr.

Féreg úr dörgölődzött hozzá.

Beléd bújok, járok és kelek benned, én vagyok a végső gyógyítód, te fiú, te szegény fiú.

Csönd lett, levél se moccant. Mindanynyian a fűmuzsikus felé fordultak, s Féreg úr tett egy sürgető mozdulatot, gyerünk, gyerünk, mi lesz már. De a hatalmas férfi csak ült mogorván, duzzogva. Mama Gyökér megunta a makacskodást, és odaballagott hozzá. Két hatalmas melle közé fogta az arcát.

Jól van, zenélek, dünnyögte Koszta Nyikiforov, mintha szívességet tett volna, s azzal a duzzadt ajkai közé kapta a fűszálat, és zenélni kezdett.

Szinte nyomban szélroham csapott Ádám arcába. A következő pillanatban ordító katonák rohantak el mellette. Az újabb csoport magával sodorta, s tágasabb, nyílt síkra értek. Lövések dörrentek, sorozatok csapkodtak mindenfelé, szilánk sziszegte tele a füstös, bűzös levegőt. Lovasok vágtattak el karnyújtásnyira, s a légáram, melyet az állatok szürke teste kavart, hideg volt, és fojtogató. Mintha le akarta volna szakítani az arcát. Egy pillanatra tiszta és világos lett minden. Ádám újra egy háborúban volt, sík, messze nyújtózó, ágyúlövések szaggatta földön, melyen jól látszottak a támadók és védők fürgén mozgó alakjai, árnyai, ködfigurái. Aztán újra minden szörnyen összezavarodott. A fiú összevissza támolygott, úgy érezte magát, mint aki sokat ivott. Szédült, hatalmas robbanás szórt az arcába földet, s ő megérezte a göröngyök és a gyűlölködő fémmel gyalázott fém keserű ízét. Köpködött, fuldoklott, úgy köhögött, mint aki a tüdejét akarja kiköpni. Végre hányt, és egy kicsit jobb lett. Itt van minden, gondolta, s nem mert visszanézni, mert ha nem látta volna Mama Gyökér arcát, az olyan félelmetes lett volna. Itt van minden, velem van minden, nem hagyott el senki és semmi, gondolta, miközben megcsúszott, és egy hörgő, magyar katona mellé zuhant, aki úgy mozgatta a karjait, mintha fel akart volna szállni. Ádám igyekezett lefogni, nyugtatni. Tapicskolt a bugyogó melegben, véres lett ő is. Föltápászkodott, s egy gazdátlan ló, melynek hatalmas, nyílt seb tátongott az oldalán, csaknem elsodorta. Valami elsziszegett a homloka előtt. Megütötték, újra megszédült, odébb támolygott. Valaki az arcába ordított, nyál fröccsent a szemére. Olyan lesz majd, mint egy újjászületés. Volt minden, és megmarad minden. Nem tudnak majd a házról, hol laktam. Nem tudnak majd a testről, melyben éltem, és nem tudnak majd a lélekről, mely igazgatott engem. Elfelejtenek, de én velük maradok mégis, mint egy titkos seb. Én csak hiányozni fogok, s ez a hiány lesz az én gyönyörű mindenségem. Nem tudtak énvelem mit kezdeni, és én sem tudtam, hogy kellett volna másképpen akarni az életet. Ember zuhant rá, már nem élt, az arcára fagyott a hitetlenkedő mosoly. Odébb lökte, feltápászkodott.

Ott volt már előtte a hatalmas, ismerős arc. Az óriás! Akiről Pietro, az olasz beszélt, az óriás! Az óriás! A behemóton megviselt szerb tiszti hadiruha lötyögött, szinte még rá is nagy volt. Vörös ronggyal kötötte át a derekát. A férfi sípolva lihegett, mint aki messziről rohant ide, lihegett, mint akit a bosszú őrülete hajt. Varas volt a szája, csupa var. Szívem, nyugodj meg, most már igazán ne félj. Így lélegzem, erre gondolok, ez vagyok. Nézd csak, ez az arcom. Hallod, szívem, most már ne félj. Megint elsodorták, valaki húzni-vonni kezdte maga után, de ő lefejtette a karjára hurkolódó kétségbeesett ujjakat, s tekintetével csak a szerbet kereste. A behemót jött is, rohant utána árkon-bokron keresztül, holtakat és élőket taposva, rohant feléje, mint egy megvadult medve. Ő meg szembefordult vele, és közben látott mindent, mert talán így akarta. Látta a vas villanását.

Van egy olyan pillanat, amikor az egész életed már csak emlék. Még nem múlt el, de már nincsen. És ha majd elmúlsz, mennyire csodálkozol majd, hogy hiszen meghaltál már, hiszen ez megtörtént veled már, ez az utolsó, ez a végső pillanat, megvolt már. Az óriás megint feléje döfött, újból megszúrta. Valami reccsent, üveg tört talán. A szerb beledöfött a hasába. És újra döfött. Hideg, nagyon hideg volt a fém, és egészen benne volt. A testében forgott, mint az idő. Hiszen nem is rossz ez, csak félelmetes. Aztán az óriás mintha megijedt volna saját magától, attól a szörnyűségtől, amit tett, csak állt, védtelenül. Már visszavonta a szuronyt. Ádám még mindig állt, keze a hasához tévedt.

Gyere, szívem, menjünk.

Miért is kellene csodálkozni.

Ha csak ennyi történik, miért kell csodálkozni.

Összeroskadt, majd elterült a földön.

Így volt, és nem akar más lenni már soha sem.

Visszatérhetsz hozzám, Isten.

Szép Péter, az óriás nyomban a döfés után ijesztő fehérséget pillantott meg a szuronya végén. Kiabáltak hozzá, ő hátrafordult, aztán újra a vasra meredt, és aztán csak bömbölt, bömbölt. A szuronya hegyén ott derengett, ott világlott egy ujjnyi nagyságú, sohasem volt ember, egy apró nyomorúság, egy meg nem született magzat.