Virágzabálókrészlet 8.

1.

Ádámról beszéltek, természetesen. Hogy a fiú csak úgy tud érkezni, hogy már el is múlt minden, mi megtörténhetett volna vele. Pergett a vakolat a kocsma faláról, szekeres tartott feléjük, s Herr Schütz azt bizonygatta, olyan a gyerek, mint aki azért lop, hogy tolvajlásának gyümölcsét nyomban másnak adhassa. Imre nevetségesnek vélte az okfejtést. Ám a doktor kitartóan és elfogultan védte Ádámot. Nézte a lovat, az állat hosszan vizelt, majd a farkát magasba tartva ürített. A doktor mosolygott. Mindig ott folytatták ezt a nyugtalanító, terméketlen vitát, ahol abbahagyták, miközben Imrének az volt az érzése, nem is kezdték el igazán, és nem is hagyták abba soha, csak elvettek, amiből más is vett, és hozzáadtak, amihez más is rakta, rakosgatta a magáét. Aztán a doktor egy másik látogatás végén, miután keksszel mártogatta ki a likőrjét, s még az ujjait is megnyalogatta, egy dagerrotípiát tett Imre elé, nos, ez ő, nézze csak meg, szuszogta jólesően.

Homályos alak, a mészfehér arc elszánt gyámoltalanságában Imre egyenesen magára pillantott, arra a tizennyolc esztendős, tartózkodó, de éles eszű fiúra, aki egy nap elhatározta, hogy nekiindul Európának, mert itthon megfullad. A fiú valami üveget tartott a kezében, maga előtt fogta, magához ölelte, de a testét mintha görcsbe rántotta volna a rémület.

Mi van az üvegben?, hunyorgott Imre.

Talán én, talán maga, vonta meg a vállát a doktor.

Miféle rébusz ez, barátom?!, Imre őszintén fel volt háborodva.

Amit már megfejtett, kedves Imre.

A férfi kedvetlenül tolta odébb a képet, Imre hallott arról, hogy Ádám meglopta a doktort. Betört hozzá, elvitte a pénzét, néhány értékesebb kőzetét. A fiú meglopta az öreg gyűjteményét, talán eltulajdonította valamelyik masináját, de hogy a kamerája elé is állt, erről nem volt tudomása. Beszélték Ádámról, hogy leselkedik, titkokat fürkész ki, melyeket aztán nem árul vagy fecseg el soha, csak gyűjti őket, mint ahogy a doktor gyűjti a köveket, a kristályokat. Az öreg dacosan és szenvedélyesen védte a gyereket, mintha a fia lenne. Kaján tekintettel bizonygatta, hogy ha ők, ha Klára és Imre, és persze az a böhöm Péter tudnák, a fiút miféle csapásokkal teszi próbára a sors, nagyobb megértéssel viseltetnének iránta.

De hát kicsoda bántotta ezt a Pallagi gyereket?!

Kicsoda kínozta, ki alázta, hogy védeni kellett volna?!

Imre képtelen volt tudomásul venni, hogy a fortyogó, alattomos szóbeszéd, vagy az általános, s többnyire hazug benyomások, a hirtelenjében megrajzolt, ám annál makacsabbul rögzülő jellemrajz mögött ott surrogott halkan és könyörtelenül a közös tőről fakadó vér szava, mely mindegyre a gyerekhez vonzotta. Imre le tudta volna köpni magát. Az ő apja és az idős Pellegi egykor barátok voltak, s aztán úgy fordultak szembe egymással, hogy sírig tartó gyűlöletet tartottak ébren mindketten, s Imrének arról sem volt kétsége, miféle viszály okozta az ellenségeskedést, mert szólt erről Koszta Nyikiforov zenéje, Levél úr suttogása vagy Féreg úr ütemes rágcsálása éppúgy, akár az utca, a kocsmák vagy a társaságok népe. Az emberekről az emberek tudnak a legkevesebbet, de az ilyesfajta tudás mégis úgy árad szét, úgy terjed, mint a járvány.

Aztán a fiú kezelhetetlen lett.

Azon az októberi napon, 1848 őszén fegyvert emelt rá, és csak hajszállal vétette el a lövést, ha ugyan valóban célzott Ádám abban a pillanatban, s nem csak vaktában sütötte el a fegyvert. Miért tüzelt rá, persze Klára miatt. Feszült és zaklatott ősz maradt meg Imre emlékezetében, az emberek sírtak a gyümölcsök árai miatt. A délvidéki háború a csillagászati magasságokba lökte a szőlő, a sajt és a dohány értékét. Drágult a bőr, a hús, a liszt, viszont olcsó volt a fegyver. Kossuth Szegedre látogatott, feltüzelte a népet, s a csőcselék az utcára tódult. Imre úgy emlékezett, Klára reszketve is élvezte a helyzetet. Valószerűtlenül nagyra gömbölyödött a hasa, az ajka megduzzadt, s a tekintetébe költözött az a fátyol, mely haldokló, szülő emberek sajátja. Klára valóban nem félt. Még előző nap is az ablakban nézelődött, hú, hogy annak a kalaposnak mekkora dorongja van, kiabálta. Integetett a fegyvereseknek, akik csoportokban járták a várost, és a gazdagabb házakba, udvarházakba köveket, fáklyákat, tehénszart dobáltak. És öltek is, ha módjuk volt rá. Lövések is hallatszottak, vérző fejű, kába emberek tántorogtak el a ház előtt. És Klára vajúdott, amikor a lőpor kesernyés füstje a szobába szállt. Klára átnevetett a sápadtsága színjátékán, ha hónapok vagy évek múlva szóba került ez a nap, amikor a csőcselék őrjöngve dúlt a forradalom nevében, a nő soha nem akarta tudomásul venni, miféle veszély, miféle, csaknem végzetes történés közelébe sodródtak. Klára vajúdott, és ez szép volt. Klára szült, nyögdécselése kihallatszott a szomszéd szobából. Herr Schütz parancsokat osztogatott, forró vízért, tiszta ruháért küldetett. Ezen a napon született Szirom. Klára kuncogott aztán, csak játék, drágám, csak játék volt. Úgy gondolja, akár egy boldog disznóvágás?, kérdezte a férje, és ingerülten fordult, mert látta nyűtt arcképét az almárium üvegén tükröződni. Klára nevetett, nem a játék a bonyolult, csak a szabályok, melyekkel a másikat le kívánjuk győzni. Játszani egyszerű, mint lélegezni, enni, meghalni! Imre nem szólt, elkedvetlenítette, ha az asszony butaságot beszélt. Péter a szokásával ellentétben jókor érkezett, ő mentette meg a testvére életét. Péter tombolt, szétzavarta a csőcseléket, késes és dorongos gyülevészeket, utcaköveket rugdosott, ököllel verte a házfalat, ezt még megkeserüli a fickó, puszta kézzel töri szét annak a szarházinak a csontjait, szétroppantja a koponyáját, a beleit tépi ki, az arcán fog ugrálni. Péter csak így tudott féltékeny lenni, mert mindig messziről jött, mert sem a szabályokat nem ismerte, jóllehet, nem is érdeklődött felőlük, sem pedig arról nem volt tudomása, hogy mást is érhet bántalom, nem csak őt, aki mindig úgy és azt teszi, ahogy neki kedvére esik. Ez a gyerekes és felháborító önzés tette Pétert megkapóvá és szerethetővé. Úgy eszik, hogy te is jóllaksz tőle. Miközben Imrének akkor, a lövést követő pillanatok lelassuló, valószerűtlen káoszában az eszébe sem jutott, hogy a halál simított végig a nyakán, felsértve a bőrt, és húsának felsőbb, engedékenyebb rétegét. Nem volt kellemetlen a szédülés, szinte földöntúli állapotba került. Imre a halálfélelemnél valóságosabb és pontosabb érzést nem ismert, ám a lövés után éppen ez az árnyékként élő rettegés, mely mindenhová vele tartott és nem engedte át soha a felszabadultság mámorának, nos, éppen ez a félelem tűnt a semmibe, amikor realitássá vált, meleg futott a nyakára, és ragacsos lett az inge, és tudta, hogy mosolyog. Jól van, meg fog halni. Tompa békesség áradt szét a férfiban, de mégsem a halálra készült, inkább arra, hogy nem kell többé élnie. Az a seb aztán, ott a nyakán, virág lett, nyílt, hervadt, nyílt újra, öntözni sem kellett. S mintha Ádám tette is csupáncsak puszta irónia lett volna. Adok a halálból neked is, testvérem, valamennyit, pedig senkise vagyok. Imre gyakran elképzelte, miről beszélne, ha a fiú egyszer végre venné a bátorságot, s nem csak nézne szótlanul, miközben leejtett vállakkal téblábol előttük a forgalmas, por kavarta Szentháromság utcán. Állna az ablakuk alatt, és fölszólna. Végre mondana valamit. Kérne valami egyszerűséget, pénzt, ételt, választ. Megtagadna. Aztán erre is várni kellet sokáig. Imre továbbra is hallotta a pletykákat, melyek többnyire kedvezőtlen színben tüntették föl, tolvajnak, szívtelen embernek festették le, a fehér, gyermeki arc mögött számító kalandor árnyképe várt a prédára, a könynyű lesre. Imre tisztában volt azzal, hogy ez marhaság. Azt is fecsegték, hogy a fiú egyszer hált Mama Gyökérrel.

Ezen aztán jót röhögött Féreg úr, csámcsogva csöpögtette el a lekváros fánkot, mit falt éppen. Nem igaz, nem igaz, ingatta hosszúkás, finom fejét Levél úr, és araszoló hernyót csippentett le Féreg úr válláról. Szép, megtermett példány volt, Levél úr a földre dobta és gondosan eltaposta. A társa döbbenten bámult rá, gyilkos, gyilkos, sziszegte, s a fánk maradékát a földhöz vágta, hogy mint alvadt vér, csapott szerte a lekvár. Csak óvintézkedés, barátom, mosolygott Levél úr. Az persze igaz, hogy Koszta Nyikiforovval volt dolga, vonta meg a vállát Mama Gyökér, de Imre rég látta már a fűmuzsikust. A zenész a forradalom alatt igencsak tartózkodóan viselkedett.

Imre a következő évben, 1849 februárjában hallott újra Ádámról. Emberemlékezet óta nem volt ilyen hideg tél, a folyó befagyott, gyűrt felszínén jégtáblák torlódtak egymásra. A szerviánus szerbek lángba borítottak és kiraboltak néhány közeli falut, aztán a városra támadtak többször is, egyre vakmerőbben és dühödtebben, végül a fagyott vízen át próbáltak átkelni, hogy egyenesen a Palánkot égessék fel. Váratlanul nők vették fel velük a harcot, kofák, dadák és mókásan billegő, bárdokkal és szekercékkel hadonászó masamódlányok, a parton időző polgárkisasszonyok, honfileányok és sebkötöző nővérek, ők is a fagyott Tiszára rohantak sikongatva, vijjogva, és Klára, már otthon, döbbent csodálkozással mesélte Imrének, hogy egy szolgálólány, kit ismert a szomszéd utcából, egy csendes, pirulós teremtés, kinek a szavát sem lehetett hallani, úgy jött vissza a partra, hogy maga előtt tartotta könyékig véres karjait, s mint valami trófeát mutatta az összegyűlő polgároknak, miközben fennhangon deklarálta, hogy szerb vérében fürösztötte meg magát, és aztán gyorsan elájult, mert a melle fölött őt is megvágták, s a vérveszteség addigra elvette csöppnyi erejét. Egyre-másra zajlottak a csetepaték, kisebb összetűzések, mígnem a gyerek, egy ellentámadásnál, így beszélték, s ekképp mesélte Schütz doktor is, a vízbe esett, beszakadt alatta a jég, ráadásul a mindent eldöntő, győztes visszavágásnál. A fiú életét az utolsó pillanatban mentették meg, kirángatták a vízből, mely már a nyaka köré igazgatta a halál fagygallérját. Ádám a zsidókhoz, Mose Leb családjához került, meleg szobába, duruzsoló kályha mellé. A nők, Judit asszony és a két lánya, Marja és Eszter gondossága, s természetesen az ő, Schütz doktor szakértelme mentette meg a lázas kölök életét, büszkélkedett az öreg. Imre jól emlékezett, a felesége milyen ingerlékeny volt ekkoriban. Éppen csak magára kapta a bundáját, és rohant, hajadonfőtt szaladt a fagyba, mely nem akart múlni, még március első napjaiban is betemette a várost az elfeketedett, jégkásás hó. Úgy ment el Klára, hogy nem is köszönt. S úgy jött vissza, hogy sokáig szavát se lehetett venni. Aztán sokáig nézte a gyerekét, történt-e valami baj, míg ő oda volt. Igaz, hogy járt nála?, kérdezte Klárát a férfi egy nap, miután alkonyattájt tért vissza, s a gyerek sírása fogadta. De még nem ment oda hozzá, tüntetőleg állt a férfi előtt, a szemébe nézett. Vörös volt az ég, s az árnyékok hosszan nyúltak el az utcában. Klára zihált, mint aki messziről futott. Elfordult, s vállat vont. A sarokba dobta a kabátját, a haját igazgatta, aztán ölbe vette a kicsit.

Igaz, hogy járt a Leb-házban?

Ha igen, változtat valamin?!, kérdezett vissza az asszony. Ellenséges volt, nem tűrt semmiféle számonkérést. Jóllehet, ő sem kérdezett soha, nem is kutakodott a férfi után, ám neki vitathatatlanul könnyebb dolga volt.

Nem azért kérdem, mintha tilthatnám magának, kedvesem.

Akkor meg miért kérdi?!

Nem is tudom, tűnődött el a férfi. Talán nem is kérdezem, csak a megerősítését várom.

Látja, megint a szabályoknál ragadt le, biggyesztette a száját Klára, és a férfi tudta, igaza van, hogy megint igaza van.

2.

Eltelt néhány hét, hogy Imre egyáltalán nem hallott róla, s Klára is nyugodtabb lett. Ádám felgyógyult, mert Schütz bácsi fecsegett valamit két vizsgálat között, a fiú lábra állt, kiköhögte magából a gyilkos lázat, otthagyta a zsidókat, s visszatért az alakulatához. Ment újra ölni vagy megöletni. Klára is erőre kapott, a gyerek már végigaludta az éjszakát, nem lett hasfájós és sírós, Szirom nyugodt baba volt. Talán túlságosan is, az apa sokat ült a bölcsője mellett és bámulta a lassan kisimuló, vonásait elrendező arcot, s talán saját magát kereste benne, talán mások tekintetét. Ha Klára szoptatott, kiment a szobából, óvatosan húzta be maga után az ajtót, mintha egy alvót hagyna hátra. Magában mosolygott ezen, mintha féltékeny lenne a csöpp, de akaratos szájra, amely az asszony bimbója után kap, majd cuppogva elidőz rajta. Klárát megviselte a szülést követő hetek aggodalma, álmatlansága és tapasztalatlansága, ezért kihívó lett. A gyermek abbahagyta az evést, de ő nem fedte el a mellét, a férjét bámulta. Tejcsöpp fehérlett a bimbóján. Klára felnevetett, megkóstolja? A férfi nem válaszolt, elszégyellte magát, viszolygott az anyatejtől, holott nem volt olyan illata, kipárolgása az asszony testének, mely ne ingerelte volna fel. Többször megérezte Péter szagát az asszony bőrén, s még ez sem taszította. Drezdában volt egy szeretője, egy nálánál idősebb, harmincéves asszony, egy szorgos kottamásoló, de tehetségtelen zeneszerző felesége, akihez hetente egyszer-kétszer feljárt a Blumenfeld utcába, a bérház második, a kisebb pénzű lakók többnyire hónapos szobáival teli emeletére, hol mindig két rövid, majd némi szünettel egy újabb koppanás volt a jel. Az asszony gyakran az ágyban várta, fel sem kelt, mert mezítelen volt, valószerűtlenül nagy teste készen állt bármi jóra, a bimbói duzzadtak voltak, az öle nedves és szinte gőzölgött, és megfeszült a hasa. Máskor pongyolában várta, s akár egy szajha, pirosra festette magát. Az asszony az utolsó légyott közben árulta el, hogy a férje mindig is kileste őket, és miután ő elment, rendre magáévá tette. Kuncogott az asszony, mint egy gyereklány, mindig utánad jöttek, kisfiú. Imre zavartan lihegett az asszony arcába. Persze előfordult az is, nem sokszor, talán tucatszor, hogy nem tudott téged kivárni, gügyögte az asszony, s te jártál a kertben őutána! Imre elmosolyodott. Most is néz bennünket?, kérdezte, és mert az asszony bólintott, csodálkozva folytatta a szerelmeskedést. Soha nem ment többé, de egyszer leült a férfi asztalához a sarki kocsmában, ám az csak nézett rá fénytelen, hideg tekintettel, nem ismerem magát, uram. Imre nem szólt, nem volt mit mondani, hát ment. Imre érezte Klára bőrén a testvére szagát, érezte a nyugtalanság szúrós illatát, a fáradtság illatát, az álmok bódító kipárolgását, s olykor valami nyugtalanító, meghatározhatatlan szagot, amelybe egyként vegyült a legfinomabb virágillat, s a nyers, vérben ázó hús szaga. Néha éjszaka, míg Klára aludt, a szája fölé hajolt, és itta az asszony lélegzését. De az anyatejtől félt a férfi.

Klára még mindig őt figyelte, a melle szabadon volt, és a bimbóján fehérlett a tej.

Imre úgy döntött, nem, mégsem teszi meg.

A fejét rázta.

S aztán a legnagyobb meglepetésére az asszony, nem törődve fedetlen melleivel, odament hozzá, s úgy harapott az arcába, olyan néma dühvel, hogy kiserkent, s lassan a nyakára csorgott a vére.

Áprilisban találkoztak újra a fiúval. A városban önfeledten ünnepeltek. Az örvendezés a trónfosztásnak, a függetlenség kikiáltásának szólt, és ők, mert Klára mindig is szerette az ilyesfajta forgatagot, estefelé az utcára mentek. Holott az aszszonyra délután erős fejfájás támadt, az ebédet kihányta, és csak feküdni volt képes, a migrén egészen elvette az erejét, a szeme karikás volt, erőtlenül és figyelmetlenül lapozgatott egy könyvet, de nem olvasott, mert szédült is, aztán, ahogy az alkonyat újrafestette az eget, és egyre több lett az utcazaj, kiáltások feleseltek egymással, hegedűszó és trombita sivításába kósza, többnyire hamis vagy részegen csapongó énekhangok keveredetek, mégis feltámadt a kedve, és feltétlenül, ellentmondást nem tűrően ott akart lenni a forgatagban. Klára felkelt és úgy nevetett, mintha csodásan érezné magát, de a halántéka fényesebb volt a szokásosnál. Jól van, legyen úgy, talán erőre kap, bólintott a férfi. Imre támogatta a feleségét, aki bármikor összeeshetett volna. Mintha karnevál forgatagába kerültek volna. Tettek néhány lépést, s máris előttük állt a fiú, mocskosan, elhanyagolt hadi öltözékben. Akár egy világcsavargó, aki hadterekről lopkodja össze a ruházatát. Az arca tele volt sebekkel és forradásokkal. A bőre öreg lett, de a tekintetéből nem halt ki a tűz. Olyan sötét kétségbeeséssel bámulta őket, hogy nem lehetett tovább lépni. Sütött a nézése, egyszerre volt könyörgő, vádló és megvető. Klára kivonta karját az övéből, könnyedén előrelépett, s úgy rémlett, vigasztaló szavakat suttog neki. De nem, mégsem szólt hozzá. Nem hangzott el egyetlen szó sem, ebben Imre később is biztos volt. S a férfinak afelől sem volt kétsége, hogy Ádám sem szólt, csak egyre vörösebb lett az arca, a keze remegni kezdett, s végül, mint aki feladja a méltatlan küzdelmet, a mellére ejtette a homlokát. Ebben a szorongató némaságban hagyták magára, amikor továbbléptek, amikor engedték magukat sodorni a tömeggel. Klára nem alázta meg Ádámot, de kiszolgáltatta.

Vagy ennek a tökkelütöttnek, ennek a sápadt kísértetnek éppen ez kell?! Imrét düh fogta el, megremegett a karja. Kerülgették az ünneplőket, részeg katonákat és kokárdás helyi polgárokat, akik borospalackokkal hadonásztak.

Igazán olyan, mint egy állat!

Kutyák szeretnek így.

Kóbor kutyák akarnak így!

Imre szótlanul, a szavakat magába nyelve dühöngött. Nem dörgölődzik, nem megy a tenyered alá, de folyvást a nyomodban jár, s ha kenyérhajat vetsz felé, nyomban ugrik! Klára nem is nézett rá, ahogy kimondta,

Jaj, hagyja már ezt abba.

Mit?!

Hogy így sajnálja, hogy nem lehet a helyében!, és elnevette magát.

Aztán azon a forró, júliusi napon a várban járt, mert egy végét járó szerb fogolynál virágrajzokat találtak. Üzentek érte, ő pedig fellelkesült, mert azt gondolta, valami ínyencség hull az ölébe, de csak egyszerű virágok kezdetleges ceruzarajzai hevertek a már alig lélegző, félrebeszélő szerb párnája alatt, kankalin és pipacs, kökörcsin és harangvirág vázlata, és ő megkapta a rajzokkal teli mappát, s jobb dolga nem lévén, hazaindult. Dél volt, ebédidő, a vár konyhája felől gyanús illatok terjengtek. Alsóváros felől harangszó hallatszott. Gólya szállt el lassú szárnycsapásokkal a vár fölött. S ahogy átvágott volna a néptelen várudvaron, meglátta a fiút. Imre megtorpant. Aztán elszántan indult Ádám felé. Mint egy rajzon, üres volt az ég, egészen kihalt a várudvar, valahol gerle búgott át a harangszón. Kiáltozás hallatszott, szerb foglyokat lökdöstek föl a kazamatákból, csörgött a láncuk, nagyot csattant a vasajtó. Üvöltöztek, nagyokat röhögtek a foglárok. A fiú elé ért, és Imre zavarba jött. Ádám a földre eresztette a moslékosvödröt. Feszülten bámult vissza, hunyorgott, s az arca az udvar poránál is fehérebb volt. Szeme alatt mély árkok húzódott.

Olyan ez, mondta, mintha tehetnék érted valamit, mondta a férfi.

Igen, mondta a fiú, s a szeme se rebbent, talán.

De nem tehetek érted semmit, folytatta Imre,

Erre is gondoltam, mondta a fiú.

Te nem nekem élsz, mondta eltökélten a férfi.

Ilyet soha nem mondhatunk, válaszolta Ádám, és felemelte a vödröt.

Hallgattak. S Imre tudta, hogy itt és most veszti el, végérvényesen a másikat. Úgy veszíti el, ahogyan nem szabadna. Mert nincsen joga ezt tenni, mert szembe kellene menni minden nehézkedéssel, távolsággal és idegenséggel.

Vigyázz magadra, szólt esetlenül.

Rám más vigyáz, válaszolt gyorsan.

Kicsoda?!, kérdezte Imre fáradtan.

Nem tudom, a fiú a vállát vonogatta, s ahogy Imre tekintete a sebekkel teli, ráncos arcon időzött, azt gondolta, hogy a másik úgy maradt gyerek, hogy közben megöregedett. A keze csupa kéreg és seb, csupa ránc az arca, de mégis gyerek. Ha fürgén oldalt lépne, előbukna mögüle a bujkáló, nyomában settenkedő halál, mert nem lenne érkezése követni a mozdulatot. Megdöbbent, mert mintha a saját gyerekét, a kicsi Szirmot látta volna öregen, betegen és elgyötörve, a halálra készülődve.

Szó nélkül, dideregve ment el. Otthon ingerülten hajította a társalkodó asztalára a szerb virágrajzait. A mappa csattant, az elgurult tusceruza nagyot koppant a padlón. Klára nyomban megérezte, hogy valami rendkívüli történt. Gyerekes kívánsággal tört rá, nyúzta, nyaggatta a férfit, mindent mondjon el. De nem volt mit elmondani. Az a szegény gyerek disznókat etet. Elviszi a teli vödröt, visszahozza, és ha röfögnek az állatok, elindul újra, át az udvaron, mintha a saját életében járkálna fel s alá, idegenként, száműzöttként. A száját és a homlokát szétvágták, a nyaka csupa heg. Az a fiú nincs! Az a fiú soha sem volt! Egy árnyék, feldíszítve sérülésekkel és sebnyomokkal, a fájdalom ékszereivel! A férfit olyan düh fogta el, hogy még az asszony is megrettent, felhagyott a kérdezősködéssel. Megbántódni is félt, pedig az többnyire sikert hozott. Imre tombolt, mint aki az eszét vesztette. S a mikor végre lehiggadt, Klára tűnődve járkálni kezdett, és úgy beszélt, mintha leckét mondana fel.

De nem is ez a baj, hanem hogy Péter egyszer bajt csinál! Érti, kedvesem? Ez a behemót, ez a mértéktelen, ez a dúvad Péter, a maga mértéktelen öccse, bajt tesz, mert Péter vak, mert képtelen szenvedély nélkül gondolkodni, mert Péter előbb derékban töri ki a fát, s csak aztán próbálja újra elültetni.

Miért beszél nekem ennyit Péterről, kérdezett közbe Imre.

Klára elpirult, most ő lett ingerült. Úgy vonta meg a vállát, mintha őt sértették volna meg

Magának kell őt megvédeni Pétertől, mondta az asszony.

Nekem?!, csodálkozott rémülten a férfi, hogyan védhetném én, amikor már magára, a maga érzéseire és szenvedélyére is alig tudok figyelni?!

Imre elhallgatott, mert az asszony olyan mély megvetéssel bámult rá, mellyel még nem találkozott.