Virágzabálókrészlet 9.

3.

Azon az augusztusi reggelen, 1849 augusztusában, amikor Somnakajt, a legyengült cigány lányt Szép Imre házába vitték, a fűmuzsikus arra ébredt, hogy csiklandozzák az állát, rángatják a bajuszát, de még az orra likába is beletúrnak. Mi van, és miért van így?! Mi van, és mi a fene akar még lenni?! Horkanva kapta föl a fejét, mérgesen pislogott Féreg úrra, aki olyan közelről vigyorgott rá, hogy akár a kellemetlen alak arcába is beleharaphatott volna. Koszta Nyikiforov, aki eddig égerfának dőlve, karjait összefonva szundikált, és talán még legyeket is gyűjtött a bajuszára, határozottan és kelletlenül odébb tolta Féreg urat. Ha csak ez van, hát nem sok van! De a másik nyomban visszaaraszolt, és újra felvihogott.
Mi a fészkes fenét vihog ez itt?!
Koszta Nyikiforovnak nem volt ideje tovább mérgelődni, mert meglátta Mama Gyökért. Szép és tekintélyt parancsoló volt az asszonyság, s ahogy feléje lépdelt a tisztáson át, Koszta Nyikiforov észrevette, nincs egyedül. Sápadt, vékony aszszony botladozott Mama Gyökér nyomában, igyekezett lépést tartani, de folyvást megbotlott egy fűcsomóban, vakondtúrásban. A fűmuzsikus ismerte az asszonyt, s tudta, hogy bolond. A fűmuzsikus nem csak ismerte az asszonyt, nem csak tudta, kicsoda, és miért olyan, amilyen, ennél több érzéssel is viseltetett iránta. S az az igazság, egyszer megleste vizelés közben is. Amikor szörnyű döndüléssel a levegőbe repült az a fránya raktár, odaveszett az asszony gyereke, egy kislány, egy akkora lány, mint a derékig érő nyírfa. Azóta őt keresi, és lassan rájött, hogy rossz helyen keresi, mert nem a földön, de az égben kellene utánajárni, oda meg a bolondok se jutnak fel. Ej, ej, szegény némber, új gyereket kapott, a törmelékből kiásott kócbabát most is a melle fölött szorongatja. Mama Gyökér megállt a fűmuzsikus előtt, és már rá is kezdte.
Örömmel mondhatom, találtunk neked feleséget, Nyikiforov.
A fűmuzsikus öklével dörzsölte a szemét. Micsoda?! Törjön ki a belgrádi főhóhér bicskája! Ki kérte ezt a díszes kompániát efféle jó cselekedetre?! Talál ő magának aszszonyt, ha kedve tartja! Hányat talált már, mióta kólóznak a Duna partján!
Ez a némber magyar, ráadásul bolond, dünnyögte megjátszott döbbenettel Koszta Nyikiforov, jó nagyot szívott az orrán. Az álla borostás volt, ezüstösen világított a szőre. Azért az asszonyra sandított, aki úgy állt mellettük, mint aki tisztában van azzal, hogy kivételes dolgok várnak rá. De azért szerény volt. A fejét lehajtotta, hogy ne látsszon, mennyire bolond. S néha a kócbabának súgott oda valamit.
Úgy van, jól van, nem bántanak ezek, csak felhők.
Ne félj, gyermek, csak te vagy, ezek nincsenek!
Én vagyok, meg te vagy, kislányom, nincs más senki a világon!
Ej, Nyikiforov, te meg szerb vagy, és te is bolond vagy, mosolygott Levél úr, és egy tenyérnyi szitakötő után pillantott, mely hangosan zümmögve húzott el a tölgyfák felé. Csönd volt a tisztáson, az avarszag se szállt emberarcnál magasabbra.
Én, már miért lennék bolond, hallod, te, Levél?! Ne sértegess, uraság, annyit mondok! Aki engem sértegetett, az mindig megbánta! Tudod-e, mi lett a severini Bobannal, aki kritizálta a művészetemet?! Szénaboglya nyomta agyon a határban, aztán meg földbe szántották a testét, csak a fogait fújta ki a szél, s fújta el a tengeri sziklákig! Úgy hogy hátrébb az agarakkal, barátaim, én aztán nem vagyok bolond!
Azért vagy bolond, mert szerb vagy, és mert fűvel zenélsz ötszáz éve, vihogott Féreg úr.
Ezen nincs mit vitatni, dünnyögte Koszta Nyikiforov. Aztán megcsillant a szeme. Mint aki nagy turpisságra jön rá. Húsos ujját Féreg úr orra alá dugta.
És a törökök, a románok meg a rongyos seggű cigányok, he?!
Persze, Nyikiforov, bolondok valamenynyien, bólintott Levél úr, na és a magyarok nem kevésbé! És bolondok a tótok, a németek, és a törökök.
Ez borzasztó tévedés, ez marhaság, vitatkozott Koszta Nyikiforov, a cigányok nem bolondok, mert lopnak és hazudnak.
De hiába lopnak, mert amit mástól elvesznek, elvesztegetik nyomban, dünnyögte Mama Gyökér.
És ha hazudnak, igaz lesz végül, vonogatta a vállát Levél úr.
Na és a szerbek nem lopnak?, vihogott Féreg úr.
Ők csak visszalopnak, ellenkezett mérgesen a fűmuzsikus.
Elég ebből, zárta le a vitát Mama Gyökér, s megragadta a mellette toporgó bolond asszony karját. Kissé előrébb vonta.
Előtted áll a menyasszonyod, Koszta Nyikiforov, mutatkozz be neki. Az asszony abbahagyta a sustorgást, és felemelte a fejét. Jobb volt az ő szemébe nem belenézni, Koszta Nyikiforov mégis kedvtelve, dölyfösen vizsgálgatta. Még körbe is járta. Aztán hajolt, lehelgette az asszony homlokát, rossz tincseit, a tarkóját, ujját végighúzta a gerincén. Megpaskolta az arcát, a mellét is megfogdosta. Az asszony vicsorgott, kivillantak csorba fogai, a férfi felé kapott. A fűmuzsikus nem jött zavarba. Elővette a fűszálat, és az ajkai közé illesztette.
Már zenélt is, zümmögött halkan, mérgezőn, csodálatosan.
Koszta Nyikiforovnak hívnak, és azért van ilyen szép nevem, asszony, mert folyton megloptak. De a hétszentségit, nemcsak a zsidók, a magyarok és a németek loptak tőlem, hanem a szerbek is! A saját népem lopott meg engem, a saját véreim, te némber! Hadd nézzem a farod, jól van! A csöcsöd tud-e játszani, omlani, kellemeskedni, jól van! Tátsd ki a szád, jól van! Ide figyelj, némber, aki azt hirdeti, hogy a szerb nem lop a szerbtől, hazugabb a szivárványnál. A rablóhús soha nem sül magától, jegyezd meg!
Koszta Nyikiforov elhallgatott, az asszony pirulva vihogott a kezei közé, mint bakfisok az első udvarlásnál. A fűmuzsikus elégedetten bámult egy ideig, aztán folytatta.
Az én nevemből először kilopták az örömöt, aztán kilopták a boldogságot, aztán kilopták a pénzt is!
És a halált is, röhögött Féreg úr.
Na igen, azt is kilopták, áldja meg a tolvaj kezét a Szűz Anya, dúdolta Koszta Nyikiforov, aztán beleerősített.
De a szerelmet nem lopták el tőlem!
Hát ha te neked az a szerelem, hogy minden odvas fa lyukába beledugod magad, akkor jól nézünk ki!, gúnyolódott Féreg úr, de Mama Gyökér súlyos tenyere a görbe hátára ereszkedett. Féreg úr pedig elhallgatott. Sokat loptak tőled, mint mindahányunktól, bólintott Mama Gyökér, ellopták az életünket, a halálunkat, a bölcsőnket és a sírgödrünket. Ami fájt, még az is lopták gyakorta. De azért akad itt olyasvalami, mit ellopni nem tudott se szerb, se magyar, sem pedig cigány. Azt énekeld el, Nyikiforov, mi az, amit senki el nem lophat tőled.
Hiszen zenélni tudok, bólintott a fűmuzsikus. Zenélek nektek lapulevéllel, rózsaszirommal, orgonafürttel, dáliavirággal, kutyatejjel, hóvirággal, rózsa tövisével, akácfürttel, lapulevéllel, de leginkább a fűvel. Olyan szimfóniát játszok neked az érő mákkal, asszony, hogy a gerinced hajladozni kezd, a bőröd borzong, aztán szétveted és az égnek támasztod a lábadat.
Koszta Nyikiforov egészen belehevült a dicsekvésbe.
Ó, ó, és én nagyon tudok ám baszni, földasszony, te sárnémber! Zenélek, zizegtetem a füvet, zörgök a bogánccsal, és közben úgy baszok, hogy elhalványul a csillagok fénye! Nem a Tejút, az én magom csorog az éjszaka mennyezetén!
Mama, Mama, én még a Napot is megbaszom, ha úgy akarom. Megbasztam én már annyi némbert ebben a városban, hogy számolni sem tudom. Száz kislánnyal, ezer némberrel dicsekedhet az én rettenetes húsom. Megbasztam Zöld Bélánét, Veres Júliát, Schön Lujzikát és húgocskáját, a száztíz kilós Mariannát, akit lóval vontattak fodrászhoz, felcserhez, áldozáshoz. Megbasztam Carasan vajda mindhárom lányát, még a púposat is, ki pedig ecetes, cukros húspépen élt és padláson hált, mégis ő volt a legjobb, a kis púpos, a szeméből a könnyet kinyaltam, szája sarkából a habot magamba szívtam, a köldökét körbecsókoltam. Megbasztam az örmény Drugocskát és a görög dohányos szülőanyját, a vénséges Malva nénit, kinek ráncaiban fillérek, bogarak és megpuhult kenyérvégek nyüzsögtek, és a bajusza miatt egy napon át nem találtam a nyelvét! Megbasztam a vonakodó Dudás Juliannát, aki annyi átkot szórt rám, ahány döféssel eltaláltam az alfelét, megbasztam az álmodozó Pelsőczy Klárát, a csenevész anyját, a keserű Margit asszonyt, az emlőtlen Csepregi Pannit, Biebauer Zitát, Frei kalapos asszonyt, akinek akkora vulvája volt, hogy szomorú lettem benne. Megbasztam én Léni nénit és a zsidó testvérpárt, Marját és Esztert, és megbasztam...
Aztán csak mesét basztál, vagy a földön is basztál?!
Hány kölköm futkos Nis sikátoraiban, Szabadka piacán, tudjátok-e?
Élnek vagy csak beszélnek róluk, ezt mondd, ne csak hencegj, muzsikus?! Így Mama Gyökér, mint aki mérges már nagyon, de csillogó szemmel kérdezett.
Élnek is, halottak is, és beszélnek is az én porontyaimról!
Jól van, Koszta Nyikiforov, nyugtatta Levél úr a felhevült fűmuzsikust, ne dühítsd föl magad annyira, megpattan a homlokodon az ér, végtére is csak egy házasságról van szó. Egy házasság pedig nem a világvége.
Megijeszted a menyasszonyod, te marha, tette hozzá Féreg úr. S valóban, az asszony egész testében remegett, s úgy bámult Koszta Nyikiforovra, mintha egyenesen az ördög hetvenkedne előtte. Ide-oda ingatta a fejét, a nyála az állára csorgott. Halkan, megrettenve nyüszített. Mama Gyökér megszorította a nő karját, és az arcát paskolgatta. A bolond asszony lassan megnyugodott.
Azt meséld most, hogyan kezdődött a tortúrád, bólintott Mama.
Koszta Nyikiforov felhorkant, mint egy ló. A tekintete elfelhősödött, hüvelykujját a bekecsébe akasztotta.
A tortúrám soha nem kezdődött, mert mindig csak folytatódott, ezt tudnotok kell, a fületekbe üvöltöttem már sokszor! Kicsiny gyermek voltam, szőke és friss húsú, mindenes inas a hős Lázár kenéz udvarában, ahol háromszor akkorák voltak a rózsabimbók és a napraforgófejek, mint ezekben a korcs időkben. Az uram talpát masszíroztam, ha elfáradt a sok sétálásban, harcban és a hajnalig tartó táncban. Lázár kenéznek akkora talpa volt, hogy egyszer elfogta az egyik sztambuli aga harci elefántját, és a jószág füléből akartak neki sarut varrni, de ki kellett a bőrt pótolni. Csak hogy tudjátok, Lázár kenéz is nagyon tudott szerelmeskedni! Én, a mindenes inas, olajjal és vadmézzel kenegettem a hímtagját, fügelekvárral a testének egyéb hajlatait, ha Marica királynőhöz indult, mert rájött a görcs, és nem tudta, jóllehet, nem is akarta türtőztetni magát. Ravasz görög felhőket, kémkedő harmatcseppeket számoltam neki, s ha az volt a kívánsága, összegyűjtöttem a kivégzett törökök ősz hajszálát, és párnát tömtem belőlük, melyeken Lázár kenéz olyan mélyen aludt, mintha meghalt volna, és csak akkor tudott felébredni, ha jégbe hűtött kés pengéjét fektettem az ádámcsutkájára. Akarjátok még hallani?
Akarjuk, de nem tudjuk, bólintott Levél úr.
Letelt az idő, így Féreg úr, s váratlanul ő is komolyra vette a figurát.
Nem akarjátok hallani, hogyan veszett el Koszovo Polje?!
Majd később, Nyikiforov, majd holnap vagy a jövő évben.
Koszta Nyikiforov bólintott, és az aszszonyhoz lépett.
Szegeden sokáig dörgött és villámlott aznap délután, a hőség fojtogatta a várost, majd hullt némi eső is, de csak ritka kövér cseppek, ám aztán olyan felhőszakadás jött, hogy egy gazda udvaron hagyott lovát agyonverte a jégeső. Véres fejjel szaladt be a mezőről Zöld Béla, a kondás, és napokig lebegett élet és halál között. Aztán meggyógyult, mert zenét hallott a föld mélyéből, Asszonya, Zöld Béláné, végig az ura kezét szorongatta. Az meg csak hánykolódott, dobálta magát napokon át.
Zenét hallok, zenét hallok, suttogta egy hajnalon. Az ablak előtt elkocogott egy osztrák őrjárat.
Miféle zenét, Zöld Béla?, kérdezte a felesége.
Mint amikor a fű hullámzik a tarlón, nyögte a kondás, és nem nyitotta ki a szemét. A asszony elmosolyodott. Kikelt az ágyból, fésülködni kezdett, napok óta először. Ha Zöld Béla hallja azt a zenét, biztosan élve marad, akkor biztosan meg fog gyógyulni.