Virágzabálókrészlet 10.

Néhány családnak már volt saját szekere is, ők rendszerint a bak elé kötött egyetlen gebével intézték az üzleti ügyeiket, lomokat és hulladékok gyűjtöttek a városban, s amivel nem tudtak mit kezdeni, felhalmozták. Voltak köztük kovácsok, patkolók, üstfoltozók, egy özvegy pedig, ki néha bebújt Gilagóg mellé az ágyba, és kicsalta a férfi torkából a hörgést, tollal kereskedett. A vajda évekkel ezelőtt eladta a saját szekerét és a lovait, már volt hol lakniuk. Tapasztottak házat eleget, egy sor viskójuk szédelgett az árokparton, hol a gallyakon ruhák száradtak, s mindenfelé tűzhelyek nyoma feketéllett a földön. A vajdát nem érdekelte a fuvarozgatás, s az emberei is leraktak a küszöbe elé annyit, amennyi elegendő volt neki a hétköznapokra. Kapott bort, kenyeret, vásznat, dohányt. Néhányan elmentek, végleg továbbálltak, zenészek vagy vándormutatványosok lettek, esetleg tolvajlás miatt kellett felkötniük az útilaput. A törzs az érkezés óta keveredett a már itt élő cigányokkal, hát keveredtek a dalaik és a történeteik is. A régiek is megismerték Igazmondó Habredet, s bár először nevettek rajta, sokáig gúnyolták, aztán ők is elfogadták. Nem hittek benne, de nem bántották. A vajda pedig nem kötötte az orrukra, hogy Habred valójában senki és semmi, csupán egy hang, de nélküle mégse mennének semmire.
Adjatok pénzt!
A vajda ült az igazmondó mellett, hallgatta a másik nyögdécselését, és szívta magába a történeteket, melyeket csak ő érthetett.
Az itteni cigányok meghagyták Gilagógnak a jogot, hogy az övéi felett rendelkezzen, s a vajdának gyakran kellett rendet tennie. Örökösen veszekedtek és pereltek egymással, mintha civódás nélkül nem lehetne élni. Évről évre felállt közülük valaki, s arra igyekezett rávenni a többieket, vándoroljanak tovább. A vajda gyorsan és különösebb kímélet nélkül törte le az effajta lázadást. Ő nevezte így, lázadás. Pedig csak lázas, időről időre visszatérő reménykedés volt, hogy más is történhet velük, minthogy dohos, málló falak között köhögjék végig az életüket. Néha ellenállhatatlan vágyat éreztek, hogy újra felkerekedjenek, s a biztonságosból a távoli bizonytalanba induljanak, csak zörögjön alattuk a szekér, különösebb cél nélkül, pusztán a vándorlás kedvéért, mely egyként volt kaland és szabadság, de még inkább véget nem érő menekülés. A perlekedés különösebben nem aggasztotta a vajdát, de a vándorlásra hívó szavak hallatán gondolkodás nélkül ütött. S általában addig ütött, míg el nem fáradt. Gilagóg tudta, sehol sem lehet másfajta, jobb, tisztább életük. A hideg máshol is hideg lesz, a szél nem csak itt fújja szemükbe a föld porát, és ha máshol vernek tanyát, az éhség nem fogja keresni őket, hiszen mindvégig velük volt az úton. A sorsukat a mennyországba is felcipelik majd, és az angyaloknak elég dolga akad majd velük. Gilagóg tudta, őt már ebben a városban kaparják a föld alá. Ahogy a vajda öregedett, egyre vékonyabb és inasabb lett, és hegektől fényes, ráncos arca, akárcsak a bajusza, megnyúlt, haját copfban hordta, és nem tudott annyit enni, amennyitől hízott volna. Bánatában evett, mint az emberek többsége. Annyira hiányzott neki a lánya, hogy gyakran arra riadt, csikorgatja a fogait, és Somnakaj nevét ismételgeti. Évek óta nem látta a lányt, aki, úgy tudta, Bécsig szökött a behemót Szép Péterrel. Ők ápolták, a gondját viselték ennek a szélhámosnak, amikor csaknem belepusztult egy verekedésbe, Szép Péter pedig hálából elszöktette a lányát. Mert a Bogumil ikrek miatt, kiket szintén magával sepert a nagy ember forgószele, ugyan ki bánkódott? Csak az anyjukat kellett megrugdosni időnként, mert Barkára néhanap rátört a bolondóra, s ilyenkor táncolt, visítva kacagott, harapdálta a férfiakat, a szemük felé kapkod, a csupasz, horpadt tomporát mutogatta. Különben békés bolond volt. Csak ült a viskója előtt, és fűvel, lapulevéllel, kamillával babrált. Barka szomorú, gyorsan elromló ember volt. Néha el kellett látni a baját, hogy ne legyen még szomorúbb.
Gailagóg lefekvés előtt rendszeresen befalt egy szál kolbászt, öt tojással, öklömnyi sajttal és jókora veknivel, néha még bögre mézet is elnyalt a vacsora után, aztán éjszaka úgy tüzelt a teste, mintha láza lenne, pedig csak a belei égették a táplálékot. Fagyos téli éjszakákon az asszonyok csecsszopókat fektettek mellé, ő pedig, akár egy dohogó kályha, melengette a kicsiket. Egyszer vagy hat porontyot dugtak a takarója alá, kint kavargott a hó, a szél sziszegve süvített át a hasadékokon, a kis békák meg versenyt nyikorogtak. Gilagóg egy ideig forgolódott, aztán akkorát ordított, hogy a tetőn elmozdult egy nádköteg. A porontyok egyszerre hallgattak el, és nem is pisszentek hajnalig.
Május volt, az idő megenyhült, éledtek a vérszívók, a fűnek íze lett, nyílt a pipacs és a kökörcsin, visszatértek a költöző madarak, a közeli akácfán gólyapár fészkelt. A Tisza előbb el akarta önteni a várost, aztán megnyugodott. A király látogatását elhalasztották, majd újra programba iktatták. Tudták ezt a cigányok is, szerte a városban nagy volt a sürgés-forgás, festés, építkezés és kikövezés, s nekik is több kacat és maradék jutott. A házaik környékén dombokban állt a hulladék, a kutyák egymást marták a ritka koncok miatt. Egy reggel a német doktor üzent, beszélni akar a vajdával. Gilagóg csodálkozott, vajon mi dolguk lehet egymással. Mostanában nemigen voltak közös ügyeik.
Az öreg néhány napja megint vak volt. Schütz bácsi dühös lett, mint egy gyerek, nem akart tudomást venni a dologról. Segítség nélkül indult szokásos sétájára, mígnem a Kálvária téren egy robogó szekér elé botlott. A megvadult lovak az orra előtt ágaskodtak, ő meg csak állt nyugodtan, és vakon pislogott az állatok felé. A kocsis átkozódott, meg akarta verni a bolond öreget, aki nem lát a szemétől, de szerencsére felismerte a doktort. Nagyot kiáltott, lekapta a kucsmáját, hajlongott, mint egy muzsik. Ó, hiszen ez a Schütz bácsi, aki egyszer kivágta a hasfalából a tályogot! A kocsis bocsánatért esedezett, majd az öreget maga mellé ültette, így vitte el a cigányok telepéhez. Nem tárgyaltak sokáig. A német egyszerű segítséget kért, de a vajda sejtette, hogy a doktor elhallgat valami lényegeset, s előbb-utóbb előáll az igazi kívánsággal. Gilagóg a világtalan öreg mellé adott egy fiút, vigyázzon rá. Megmondta a gyereknek, ha lopni merészel, ha bármi apró tárgynak lába kél, ha egy gombostű elvész az öreg házából, a torkát harapja el. A gyerek nem volt tolvaj természetű, álmodozni és zenélni szeretett, néha még enni is elfelejtett, olyan sokáig lapozgatta a színes könyveket. Vagy reggeltől estig cincogott a vak ember mellett, aki sokáig szótlanul tűrte a hegedű sírdogálását, végül előhozott egy furcsa dobozt. Kicsit matatott vele, mire a doboz szörcsögni kezdett, majd a következő pillanatban felordított. A gyerek a sarokba vetette magát, csaknem földöntötte a fotográfusi szerkezetet. Testét összehúzva, remegve bámulta a szörnyeteg masinát, melynek a torkából már ketten ordítottak.
Nyugodj meg, ez csak fonográf, dünnyögte az öreg.
A gyerek az életéért könyörgött.
Mozart-operába tudtommal ember még nem pusztult bele, viszont a te cincogásod engem a sírba visz, morogta az öregember. Annyit mindenesetre elért, hogy a kölyök nem merte többé elővenni a hegedűjét.
Aztán egy májusi vasárnap délutánon Schütz bácsi elköltötte az ebédet, kitapogatta a kávéját, felhörpintette, majd kinyitotta a szemét.
Töröld meg a szád, és használd a kést meg a villát, mondta a gyereknek, aki vele evett a nagy tölgyfa ebédlőasztalnál, és mert az öreg idáig nem látta, kézzel tépkedte a húst. A fiú önkéntelenül engedelmeskedett, majd az öreg arcába pillantott. Az orvos mosolygott, csupa ránc arca ragyogott, szemei csillogtak. A gyermek közelebb hajolt.
Doktor úr, hát újra lát?
Szólj apádnak, szükségem van rá!, jelentette ki Schütz bácsi.
Gilagóg még aznap jött. Széles karimájú, fekete kalapban volt, tiszta, fehér ingben és buggyos, a szárában összeszűkülő nadrágban. A bajuszát gondosan kifésülte. Gilagóg kiöltözött, megadta a módját a látogatásnak. Schütz bácsi újra lát, s ez valóban ünnepi alkalom.
Itt vagyok, doktor úr, mondta, és levette a kalapját.
Schütz doktor a szekrényeihez vezette a vajdát, sorra kitárogatta az üveges ajtókat, s közben felpattintotta a fadobozok tetejét. Gilagóg bámult, mintha a tábortüzek szikrái költöztek volna a kövekbe.
Ezek itt finoman csiszolt díszkövek, kvarcok, markazitok és piritek, mutogatott a doktor, ez itt egy jókora sókő, szép, ugye? Nézd csak, ezek egyszerű márványkvarcok. Van itt, te, vajda, minden, amibe belevakulhat az emberi szem. Kősó, foszfátok, pirit, ez a piros példány limonit, ez meg pát, ez hegyi kristály, üvegfényű onix, viaszfényű karneol, füstkvarc, ez a halvány kő pedig a rózsakvarc, ezek fluoritok, ezek a zöld, sárga kék kövek lazulitok, itt meg, na nézd, nézd csak, ez a kő a türkiz! A Monarchia bányáiból teremnek ezek a gyönyörű kövek, Csehországból, Galíciából, a Felvidék hegyeiből, Karintiából! Hó, nézd csak, ez meg bizony egy tulipánkő!
A vajda erre aztán megborzongott. Meg akarta érinteni a követ, aztán visszahúzta az ujját. Soha nem felejtette jobbkezének, Masának a halálát. Néha az álmában is megjelent a tulipánhal, végigúszott egy derűs pillanatban, és mindig visszahagyta az árnyékát, kicsi, fekete foltot, amely aztán nőni kezdett, s végül felfalta az előbb még oly fényes álmot. Azt se feledte, hogy az aranyférgektől a doktor gyógyította ki a párbaj után, melyet az Aranycigánnyal vívott nem sokkal aztán, hogy ezen a tájékon tanyát vertek. Gilagóg elfordult a köves szekrényektől, a vállát vonogatta. Úgy tett, mint akit nem érdekel az egész. Nem akar kövekkel foglalkozni, nem ért hozzájuk, túl hidegek, kemények, embertelenek. Ismert egy legendát is. Volt egyszer egy aranyat szaró cigány. Csak az szarik aranyat, aki aranyat eszik? Bizony nem! De ezt a mesét most nem köti a doktor orrára. Majd máskor, egyszer, valamikor.
Ám a doktor kivételesen makacsnak bizonyult. Erősködött, ígért, fenyegetett, sájsze, bukott ki belőle hirtelen, de Gilagóg nagyvonalúan mosolygott. Schütz bácsi káromlásai hatástalanok, s nemhogy a világnak, de egy fűszálnak se ártanak. Jól van, jól, van, ütögette az asztalt a doktor. Szép Imre családja befogadta Somnakajt! A halálos beteg kislányt meggyógyították! A vajda tartozik annyival, hogy most, ebben a kivételes és soha vissza nem térő pillanatban segít! Gilagóg egyáltalán nem gondolta, hogy neki segítenie kellene. Egész nap beszéltek, kitartóan marakodtak, a naplemente vöröse megfeketedett, leszállt az est, az utcákon elindultak a lámpagyújtogatók. A doktor a harmadik borospalackból rántotta ki a dugót. Igazán kitűnő rajnai borokat kortyolgattak, a cigány úgy itta a nemes rizlinget, mint a vizet. Lassan, kérem szépen, ízlelve!, kérlelte a doktor, és aztán előhozakodott a végső érvvel. Ha Gilagóg megteszi, amit kér, a történetet nem csak beleszőheti a cigányok világtörténetébe, de a dolog kitüntetett helyet is kap majd az opusban.
Miben?!
Nos, hát a történetben!
Gilagóg rosszat sejtett, így addig ellenkezett, míg ereje bírta. Amit Schütz bácsi elgondolt, semmiképpen sem sikerülhet. Soha nem tapasztalt készültség vigyázza a várost, a határban is lovasok cirkálnak. Annyi a rendbiztos és a zsandár, mint lyuk a cigány nadrágján! Elég csak egy halkat fingani, hogy tízszer lőjenek vissza! A doktor szórakozottan játszott a borosdugóval. Aztán véreres szemmel pillantott fel. Bízzon benne Gilagóg, ő, Schütz bácsi garantálja, hogy biztonságban lesznek. Előtte a város legrozsdásabb ajtaja is kitárul, ha úgy akarja. De most olyan vendég jön, hogy köpni se lehet egy napig, ellenkezett kitartóan Gilagóg. Na, a király is ember, töltött újra Schütz bácsi, s becsületére legyen mondva, nem csak a vajdát itatta.
És ha valakinek baja esik, arra mit válaszol a doktor úr?
Baja bizony akkor is eshet az embernek, ha otthon üldögél a tűzhely mellett, és csak fütyörészik. Igen, lehet, hogy baja lesz valakinek, de ha egy ház épül, nincs veszélyben a munkás?
Bajba kerül egy purdé, mit mondok az anyjának?
Majd én meggyógyítom, bólogatott Schütz bácsi.
Gilagóg ferdén pislogott.
Mindenre föl volt készülve, a legtöbb érvet kétszer, háromszor is hallotta, de amit eztán hallott, őszintén meglepte. A doktor egészen közel hajolt. Már vörösre festette arcát a sok bor, fehér szakálla nedvesen csillogott.
A németek istenére kérlek, vajda, tedd meg ezt nekem, suttogta az öreg. Gilagóg dereka nagyot roppant, ahogy kiegyenesedett. A vajda hallott már a magyarok istenéről, mert a magyarok sokat emlegették az ő bosszúálló istenüket. Szomorú isten volt a magyaroké, és egy ideje csak büntetni tudott. A vajda hallott a zsidók fenyegető, félelmetes és homályos istenéről, aki csipkebokrokat gyújtogatott, és olyan parancsokat adott, melyeket megtartani képtelenség volt, ha az ember élni akart. De a németek istenéről nem volt tudomása. Fogalma sem volt, hogy őkelme miféle szerzet. Na hiszen, milyen lehet a németek istene?! Azt dünnyögi az ember, hogy sajsze, vagy azt kiáltja, hogy donnervetter, és a világ csak forog, forog tovább, mint egy elhagyott labda?! Ej, a németek istene! Üldögél egy szépen megterített asztalnál a magyarok meg a zsidók istenével, és naphosszat azon vitatkoznak, melyiküket szolgálja a cigány.
Nekem a németek istene nem parancsol, mondta hát komoran.
Igazad van, törölgette az arcát a doktor, aztán felcsillant a szeme, ha akarod, a cigányok istenére esküszöm.
Nem, nem a cigányok istenét hagyjuk ki ebből, a vajda elkomorult. Aztán lehajtotta a maradék borát, s most ő hajolt előre.
Doktor, te olyan öreg vagy, mint egy görcs, mégis hosszú a karod, bárhová elér. Ígérd meg, hogy megtalálod nekem a lányomat! Látni akarom Somnakajt! Ha megígéred, hogy így lesz, odaadom arra a hajnalra a népemet.
Schütz bácsi hallgatott, a szakállát rágta.
Bécsbe akarsz menni, vajda?
Ha ott van, márpedig úgy hallottam, mindennap láthatná a császárt Somnakaj, akkor oda.
Jól van, bólintott lassan a doktor. Viszont akkor együtt megyünk, Gilagóg, és a vajda meglepetten látta, hogy az öreg doktor arca eltorzul, s olyan keserű szenvedély gyűlik össze az öreg ábrázatában, amilyen még soha. S amit nyugodtan nevezhetne gyűlöletnek is.

*

A nagy nap előtti éjszakán bérkocsi zörgött Szeged felé a pesti úton. A járgányt tapasztalt, idős hajtó vezette, ki ezt az utat nem felejti, amíg bírja a gyeplőt a keze. A kocsist egy öreg német bérelte fel, annyi pénzt adott neki, amennyiért talán még Londonba is elgurult volna. De persze nem Londonig kellett fuvarozni, csak Pestről Szegedig tartott az út, és meghatározott időrendben kellett haladniuk. A kocsis nem értette, de mennél közelebb kerültek Szegedhez, annál inkább facsarta beleit az aggodalom. Rossz előérzete volt, látott az égen sebes hullócsillagokat, ördögpofa alakú felhőket, döglött legyek felhőjével belepett lovat az árokpartok mentén, s Nagykőröstől Kecskemét első komolyabb csárdájáig kuvik követte őket, és egyfolytában rikácsolt. Az öreg német utasításokat küldözgetett a kocsisnak, minden megállónál várta valamilyen nehezen értelmezhető parancs. Itt vacsorázzanak, emitt abrakoltassa a lovakat, a következő pihenőnél ők egyenek valamit. Nem szabad sietnie, ebben és ebben az órában ezen a helyen kell lennie, s még az is meg volt szabva, melyik percben indulhat tovább. Ha utasa, egy máskülönben szótlan, magát pokrócba csavaró magyar türelmetlenkedne, ő csak panaszkodjon a lovak tunyaságára, nem várt kényelmetlenségekre, a kocsi hibáira, de a haladás kijelölt ütemét mindenképpen tartsa. A kocsisnak szerencséje volt. Utasa mindvégig nyugodt maradt, s úgy tűnt, különösebben nem siet a városába, melyet pedig évek óta nem látott. Ennyit sikerült a kocsisnak megtudnia. Néhány hevenyészett elszólásból megsejtette, hogy a hallgatag férfi távolról érkezik, s hogy a pesti időzés csak egy hosszú út közbülső állomása lehetett. Az utasa sokáig külföldön tartózkodhatott, vagy, és erre a teljesen kézenfekvő, mégis váratlan gondolatra hideg futott végig a hátán, börtönben időzött. A kocsis egyszer-kétszer próbálkozott, hogy megtudja az igazságot, de az utas nemigen válaszolt. Többször igazoltatták és ellenőrizték őket, de az igazolvány, melyet a német küldött, a legzordabb képű zsandár kezében is hatásosnak bizonyult. Utasa néha megkérte a kocsist, álljanak meg, s ilyenkor a férfi hosszan bámulta a vidéket, pöfékelt, füveket tépkedett, virágokat szagolgatott, a földet morzsolgatta. Félegyházán érte őket a naplemente, egy közeli tanyán, melynek udvarára éppen beballagtak a tehenek, a kutya keservesen vonyított. Hallották a gazda dühödt káromkodását, ostor pattogott, a kutya felhagyott a nyüszítéssel. A kocsis ezt a szokásos eseményt is a baljós jelek közé sorolta. Az alvó, sötétbe burkolódzó Kisteleken éjszaka zörögtek át, és most már valóban vigyázni kellett, nem érhettek napfelkelte előtt a szegedi határhoz. Újra megálltak, s a kocsis nem bírta tovább, az utas mellé lépett, aki a csillagos eget bámulta.
Raboskodott az úr, ugye?
Az utas nem szólt, bólintott.
Aztán forradalmár volt az úr?
Az utas halkan felnevetett.
Az voltam, hát persze, forradalmár, hagyta a másikra, aki nem lett nyugodtabb, továbbra is kétségek gyötörték. És ha egy osztrák hatalmasságot szállít, akinek a kezéhez rengeteg magyar vér tapad?!
Holnap érkezik a király Szegedre!
Ha egy merénylő az utasa, s ő szerencsétlenségére egy bűnszövetkezés résztvevője?!
Arra gondolt, azonnal visszafordul. De ahogy oldalt nézett, tekintette találkozott az utas pillantásával. Ez képes és megöl engem, borzongott meg a kocsis, majd a bakra kapaszkodott, s a félelemtől vacogva útnak indult.

*

Ezt a májusi vadászatot régen tervezték az urak. Persze már nem Bach vérgőzös, félelmetes rendszere ült a nyakukon, mert Bach bukott ember volt, s ahogy hírlett, csuhában császkál, kereszteket hány, de egy hazafi akkor sem felejt. Nem felejti a félelmet, a rettegést, a börtönöket, hol még mindig sokan raboskodnak, nem felejti a kiontott honfivért. Nem felejti, hogy románokat, zsidókat ültettek a nyakukra. Nem felejti, hogy... semmit sem felejt!
Proszit!
Május végén nem a legillendőbb vadászni, de most mégis kivételt kellett tenni. Ilyenkor sok az anyaállat, a vemhes vad. S mégis vadászni kell. Az urak alkonyat előtt gyűltek össze a ligetekkel és futórózsával kerített udvarházban, mely nem messze a pesti út mellett terpeszkedett. Naplemente után a szolgák fáklyákat gyújtottak, lobogásuk kísérteties volt, de mutatta az utat. Néhányan az urak közül késő este érkeztek. Ki díszkantáros lovon futott be az udvarházba, ki könynyű bérkocsin vagy szekéren, ki meg csak átgyalogolt a szomszédos uradalomból.
Máris elhangzott a pohárköszöntő, többször összecsilingeltek a pálinkáspoharak. Proszit! Proszit! A kancsókból bor locsogott ki, mézes, erős, meggyszagú. A szabadságra, a forradalomra ittak az urak. Az estében kuvik rikácsolt, az istállók felől nyugtalan horkantások hallatszottak, vadászkutya ült a holdvilágos rét közepén, némán és mozdulatlanul, mint a halál. Sült húsokat szolgáltak fel a cselédek, az urak ettek. Éljen a szabadság, proszit! Éljen a magyar nemesség, proszit! Éljen a magyarság, proszit!
Közeledett a hajnal, s a véreres tekintetekbe, mint egy varázsütésre, visszaköltözött az élet. Aki hányt már, annak jobb volt most. A vadászatra, proszit! Az urak a fegyverekért nyúltak, a kutyákért füttyentettek, nógatták az álomittas hajtókat, máris indulnak. Néhány perc múlva már durrantak is az első lövések. Pedig még alig pirkadt. Seregélyek felhője menekült a bokrosokból, fácánkakas rohant végig az árokparton méltatlankodó rikácsolással. Az urak kilőtték a futó nyulat, a fácánt, a riadt szalonkát, az őzgidát. És ittak, öblítettek újra és újra, proszit, proszit! Mintha újra a harcban lennének, vérgőzös csatatéren, hol magyar vér áztatta a földet. Jóllehet nem mindegyiküknek volt alkalma a szabadságharc idején csatában jeleskedni, nem mindegyikük fogott kardot vagy puskát azokban a magasztos időkben, de ez most elhanyagolható körülmény volt. Néhány hajtó hátra maradt, sorba fektették a kilőtt apróvadakat. Az egyik úr faron rúgta legényét, a fiú a véres állatokra esett, végighempergett rajtuk, onnan vigyorgott fel bambán, alázatosan.
Az urak ittak, röhögtek, proszit.
Parasztokat láttak aztán, kik a zsarnok köszöntésére igyekeztek. Szarházi földtúrók bújnak eléjük az éjszaka mélyéből, hogy vinné el őket az ördög!
Proszit!
Ej, jobbágyok maradtok, akkor is jobbágyok, proszit!
Az már ott a pesti út, köpött egyikük a közeli fénysáv felé, s amit ekkor láttak, attól a szavuk is elakadt. Kutyáik nyüszítve lapultak a földhöz. Látomás látomást követett. Leszakadt volna az ég?! Nem, nem, győzködték magukat az urak, nem a pálinka és a bor okozta vízió, ami ott tündökölt a pesti út mellett! Emberek gyülekezetét látták, s a sötétlő csoportból úgy csaptak elő a szikrák, csillanások és villanások, mintha valakik puskaporral, petárdával játszadoztak volna. A harmatból köd lett, ritkásan gomolygott, de a fénynyalábok rendre átvágtak a derengés vásznán. Azok az emberek lehettek kéttucatnyian, de hogy miféle szerzetek voltak, nem lehetett megállapítani. Kelt a Nap, s a fénye áthatolt ködön, párán. Csillogott és villogott a távoli pagony, valaki kiabált. Magyarul szólt? Nem, nem érteni a szavát. Még távolabb, a pesti úton kocsi várakozott, s a járgányból éppen kiszállt valaki.
További villanások karcoltak bele a pirkadtba. Mintha csillag szállt volna a földre. Újabb és újabb csillagfény, mind nagyobb és erősebb következett. Az urak úgy forgolódtak, mint akiket megsértettek, mint akiket gúnyolnak. Amott vörös fényben derengett Szőreg templomtornya. Az egyik vadász felkiáltott, előre integetett. Az út menti fák lombjában is hatalmas, sötét foltok terpeszkedtek. És csillogtak, villogtak ők is! Nem, ekkora varjúfészkek nincsenek! A csillagok nem szórják így a fényt.
Kiáltás harsant.
Bitte schön, danke schön, und noch ein Mal!
A csillogás erősödött. A kocsi mellett álló alak tett néhány lépést. Az a kiáltozó alak, a fényt szóró csoportosulás mellett lepedőt borított magára.
Fotográfia, fotográfia!, nyögte az egyik úr.
Micsoda?!
Ezek fotografálnak!, kiáltott az előbbi vadász.
Társa révülten emelte a fegyverét.
Majd lőtt.
Nagyobbnak hallatszott a dörrenés, mint amilyen volt valójában. Mintha ágyú dörrent volna. A villódzó hajnal, mint egy tükör, ezer darabra tört. A lőpor illata szerteszállt. Valaki rájuk sikított a fák felől.

Fehéren lebbent egy árny a föld felé. Nem egy nő volt az? Nem, nem, inkább szellem! Újra lövés dörrent, s a vadászok megvadulva kezdtek tüzelni. De akkor már feléjük igyekezett a kocsiból kiszálló alak, öregember integetett mögötte, botladozva, a karját előretartva követte. Az öregember németül rikácsolt. Újabb vadász emelte a fegyverét, ő is lőtt. A villódzás nem maradt abba, pedig már többen sikoltoztak. Az öreg fordult, a fán ülő foltokhoz kiáltozott. Újabb dörrenés füstje csapott fel. A férfi továbbra is a vadászok felé tartott. Ám azok újra és újra lőttek. Nem a fákra vagy a réten szétfutó emberekre tüzeltek, maguk se tudták, miért töltenek, miért húzzák meg a ravaszt, miért lőnek fel az égbe, a csillogás közé, a szikrázó fények után. A mező megtelt jajkiáltásokkal. A férfi egyenesen jött, és eltökélten, egy pillanatra sem megriadva. Most már rá is lőttek. Az egyik kutya nyüszítve rohant el a határba. A férfi már előttük állt, sovány arcából komor tekintett szegeződött rájuk, lihegett az izgatottságtól, a homloka csupa izzadság, és vérzett.
Mit csinálnak maguk, emberek?!, kérdezte halkan.
Hát maguk mit tesznek?!, kérdezett vissza egy öblös hang. Mit merészelnek csinálni ezeken a nemesi földeken?! Mi ez a csillogás?! Ez az eszement villódzás?!
Ugyan, uraim, hát kié ez a föld?!, kérdezte erre a férfi.
Ősi jussunk, vérünkkel megváltott ország, a miénk!
A férfi hallgatott, bámulta őket.
És amit ezen a földön tesznek, az kié?!
A vadászok meghökkentek.
Purdé szaladt a férfihoz, mintha a földből bújt volna elő, rángatta, le akarta tépni a kabátujját.
Jöjjön, bácsi, jöjjön, jöjjön!, húzgálta makacsul.
Hova menjek?, kérdezte a férfi, aztán mégis visszaindult a pesti út felé, bizonytalanul botorkált a fiú után. Az egyik úr ráemelte a fegyverét, de a társa a föld felé tolta a csövet, ne lőj, barom, ki tudja, miféle szerzet. A férfi a füzeshez ért, itt már cigányok tolakodtak nyüszítve, sziszegve, hangos kiáltás nélkül. Egy diófa tövében a szörnyszülött hevert, a teste vérben ázott, kéken derengtek a csontjai.
Jaj, az Igazmondó?, kérdezte Szép Imre, s közelebb lépett. Meglőtték, elpusztították, nézett sötét kétségbeeséssel Gilagóg a vadászok felé, s ökölbe szorult a keze. Magában átkozta a percet, amikor a vén hülyének engedett.
Elvérzik, elvérzik, motyogta az öreg doktor. Nem tudok segíteni. Haslövés, ütögette a fejét Schütz bácsi.
Adjatok pénzt, hörögte Habred, és felült.
Adjatok pénzt!
Vér bugyogott a szájából és az orrából, a vérből prüszkölt a vadászok felé, adjatok pénzt, adjatok pénzt. Az Igazmondó remegve felállt, ellökte magától a segítő kezeket, imbolygott. Gilagóg odaugrott, megragadta, el ne essen, de az Igazmondó eltaszította a vajda kezét is. Segítség nélkül támolygott az urak felé.
Adjatok pénzt!, nyüszítette.
Adjatok pénzt!
A vadászok megrettenve hátráltak. Az egyik előretartotta a puskáját, mintha támadástól tartana. Habred röhögve, vinynyogva, vért bugyogva köpködött feléjük, adjatok pénzt, adjatok pénzt. Egyszerre nagyon elfáradt. Lassan ült le a földre. Kicsi test, egyre kisebb, alig van már. Adjatok pénzt. Adjatok. Habred úgy hevert el, mint aki csak aludni akar. Nem mozdult aztán. Reggel volt, száradt a pára. Egy-két perc múlva Gilagóg karjai között lehelte ki a lelkét, a vajda motyogott neki, odaadták a pénzt, odaadták az összes pénzt.
Aztán dühében az ég felé köpött.
Meghalt az Igazmondó, meghalt a cigányok reménye, elpusztult az árva, akinek az anyja Bosznia földjén lett viselős, s nem bírta kihordani élve az iszonyatos terhét. Halott az árva, aki életében nem volt szerelmes, sem boldog, aki nem volt boldogtalan sem, mert csak egyet tudott, pénzt kérni, könyörögni, kunyerálni. Halott volt Igazmondó Habred, akinek a csontjai kéken világlottak, míg élt. Az a fény örökre kihunyt. Szép Imre pálinkásbutykost látott meg a fűben, a vadászok hagyhatták el, akik már messze jártak. Átkukat és dühüket hagyták maguk után, és a vért, amely mások testéből szivárgott. Imre a szájához emelte az üveget, jól meghúzta, az erős szesz megköhögtette. A felesége állt mellette, a ruhája átázott a harmattól, a haja kócos volt, tekintete kifejezéstelen. Imre az asszony arcához akart nyúlni, de visszahúzta a kezét. A cigányok hangosan jajveszékeltek. Schütz bácsi eszelősen gyűjtögette a köveket. Gilagóg, ölében a halott Igazmondóval, hajlongva kántált valamit cigányul.
Szép Imre elvakult egy pillanatra. Még az első lövés után mozdulatlanná váló purdé kezéből csillogott a szemébe egy kő fénye.
A férfi arca grimaszba gyűrődött.
Itthon volt végre.